Az égi színeket talán az érzékenység nevezhetné meg

Mire sorra kerültünk a kormányablak ügyünknek megfelelő számú fülkéjénél, már valamennyi trükkömet bevetettem, elfogyasztottuk a magunkkal vitt tízórait, utána ittunk finom vizet, rajzoltunk, papírhajót hajtogattam és azt játszottuk, hogy a padló a tenger, meséltem a cicáról és a kutyáról, akik egymás legjobb barátai, megcsodáltam, milyen szépen tud a két és fél évesem balettozni (igaz, ezen a ponton kisebb konfliktusunk is támadt, mert követelte, hogy én is mutassam be a tánctudásomat, én viszont tekintettel voltam a többi hajszolt, ügyintéző állampolgárra, és határozottan nemet mondtam), énekeltünk (nagyon halkan), megnéztük a családi fotókat a telefonomon, szóval amikor végre sorra kerültünk, mind a ketten nagyon megkönnyebbültünk. Gyorsan elhadartam, miért jöttünk, odaadtam a hiánytalan dokumentációt (muszáj hozzátennem, mielőtt valaki emberfeletti képességeket tulajdonítana nekem, hogy a dokumentáció azért volt hiánytalan, mert ugyanezen ügyben két hosszas telefonos egyeztetés után harmadszor mentünk vissza személyesen, az első két alkalommal sajnos nem sikerült teljesítenem az állami bürokrácia lakcímbejelentéssel kapcsolatos magas elvárásait), utána pedig teljes figyelmemmel a ded felé fordultam, próbálva elérni, hogy a papírok kitöltésének ideje alatt viszonylag halkan és viszonylag nyugodtan üldögéljen az ölemben. Nehezen tudnám felidézni a beszélgetésünket, aminek az elején az ügyintéző hölgy még szívélyes mosollyal hallgatott minket, kis, egyetértő kacagásokkal kísérve a párbeszédet, arra viszont pontosan emlékszem, melyik volt az a mondat, ami után a hölgy tekintete megkeményedett, ajka szigorú vonallá zárult, modora rideggé és elutasítóvá vált: - Igen, a vízilovak határozottan kevésbé rokonszenves állatok, mint a tigrisek! Utólag belátom, hogy ez kétségtelenül diszkriminatív és akár rosszindulatúnak is mondható kijelentés, szégyellem is magam miatta, talán nem is mentség (és ha az is, ezt az ügyintéző hölgy nem tudhatta), hogy éppen előző nap olvastam egy cikket a Kolumbiában elszaporodó agresszív vízilovakról, és az sem, hogy a lánygyermeknél egy ideje igyekszem jó színben feltüntetni a tigriseket, amiktől sajnos néhány hete fél. Mindenesetre az ominózus mondat után a pecsétet már kifejezetten bosszúsan nyomta rá a papírunkra, az új okmányainkat pedig egyszerűen letette elém, egyetlen szó nélkül. Talán csak egy hajszálon múlt, hogy nem talált megint valami hibát az anyagokban, ha egy perccel előbb mondok csúnyát a hippopotamusról, lehet, hogy megint dolgunk végezetlenül kulloghattunk volna el. Sosem tudhatjuk, kiben mi lakik, kinek mi az érzékeny pontja. Azt ajánlom tehát, hogy akinek elintézendő ügye van az önkormányzatnál, postán, bankban, földhivatalban vagy bármely intézményben, az igyekezzék kellő elismeréssel szólni Isten minden teremtményéről, nem kizárva semmilyen színt, semmilyen formát, ha nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni!
A nagyobbik lánynak készült tavaszi pulcsi ilyen megengedő darab: sokszínű, változatos, jól megférnek rajta az eleje-háta hullámvonalai, az ujjak X-szemekből felépülő csíkjai és a kézelők áttört csipkéje.



Ravelry

Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilencz órakorig

Hétfő reggel csodálkozva láttam, hogy a kicsi lány nem kel fel a szokásához híven az ébresztőre, hanem még azt is átalussza, ahogy a bátyja megreggelizik, elkészül és elindul az iskolába, sőt, még ezután is olvashattam mellette nyugodtan az ágyban egy fél órát, csak akkor kezdett ébredezni. Ez azután másnap, harmadnap és egész héten megismétlődött. Eközben esténként azon csodálkoztam, hogy a megszokott lefekvési időben még egyáltalán nem voltunk annyira fáradtak, mint máskor, rendesen. Kedden, a mindenféle tevékenység közepette, egyszer csak arra riadtam, hogy nem este fél hét van, hanem már fél nyolc, csak az elektromos sütőóránk egy órát késik, és bár furcsálltam, hogy az eltérés éppen egy kerek óra, nem tulajdonítottam ennek jelentőséget, a szerkezetek néha megbolondulnak, gondoltam. Csütörtökön aztán a villamosra sietve valamiért rápillantottam a vásárcsarnok mechanikus órájára, ami szintén egy órával kevesebbet mutatott, mint a telefonom, és akkor rájöttem, hogy mindez nem lehet véletlen, és néhány szavas netes kutakodás után ki is derült, hogy igen, vasárnap óraátállítás volt, és a gyerekeim csak azért nem késtek a héten az iskolából, mert a nagyon okos telefonjaink és számítógépeink automatikusan váltottak, s ennek megfelelően az ébresztő is időben, a múlt héthez képest egy órával korábban szólt reggelente.
Az örömteli tanulság, hogy minden ellenkező látszat ellenére még mindig van bioritmusunk, ami - figyelmen kívül hagyva az egyezményes koordinált világidő éppen aktuális konszenzusát - megfelelően látszik működni. A kicsit kevésbé örömteli tanulság az lehet (és ez minden bizonnyal túlzó, de ettől még nem kevésbé rémisztő gondolat), hogy ha a mostani tapasztalatból kiindulva megállapíthatjuk, hogy megfelelő mennyiségű automata kütyüvel körülvéve egy ilyen jelentős mértékű változást az életünk legalapvetőbb szervezését is meghatározó mért időben gyakorlatilag nem érzékelünk (vagy nem feltétlenül), akkor ebből következően akár egy armageddont vagy világuralmi hatalomátvételt is le lehetne vezényelni észrevétlenül az észlelt valóság átállításával a minket körülvevő okos készülékeken, vagy, ha úgy tetszik, hogy az észlelt valóság az éppen aktuális uralkodó érdekeknek megfelelően, tetszés szerint alakítható. Még szerencse, hogy az egészséges bioritmus mellett az egészséges énvédelmi mechanizmusaink is működnek, így aztán a spekulatív világvége víziók helyett inkább élvezzük az ünnep nyújtotta szabadabb időbeosztást, a lehetőséget, hogy ki-ki elmerülhet az általa leginkább kedvelt tevékenységekben, és hogy reggelente semmilyen ébresztő nem szól, hanem mindannyian alszunk inkább, sokáig.


A szó talán de inkább biztosan nem

Egy szavába sem került, szemen szedtem, egyiket a másikba öltöttem, aztán átadtam neki, és azóta csűri-csavarja, kiforgatja vagy csak hanyagul odaveti, de nem hiszem, hogy az övé lesz az utolsó.

Ravelry oldala is van, de elég trehány,
például nem mértem meg és nem tudom, hány gombóc fogyott

A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Olyan korban élünk, amikor a világ egyik - nem biztos, hogy a szerencsésebbik - fele nagy erőfeszítéssel, foggal-körömmel igyekszik elhitetni magával, hogy az élet biztonságos és igazságos, hogy megérdemlik a jó sorsukat, mert rátermettek, mert szorgalmasak, mert okosak, mert jók; és hogy a rossz, az mindig csak másokkal történhet, olyanokkal, akik megérdemlik, mert nem életrevalóak, mert nem küzdöttek eléggé, mert van valami jellemhibájuk vagy egyenesen bűnük, vagy egyszerűen csak rossz szerencsét kovácsoltak maguknak. - Én mindenért megküzdöttem az életben, semmit nem kaptam ingyen! - állítják sokan azok közül, akik a világnak ezen a felén élnek, kicsit lesajnálva azokat, akik szerintük kevésbé érdemesek, és ha időnként eljutnak a világ másik felére (amihez sokszor csak néhány utcányit kell sétálniuk), ahol még tudják, hogy a rosszat és a jót nem érdem szerint kapjuk, és azt is, hogy ez a kettő nem is mindig elválasztható, mert ami nehéz, kényelmetlen, félelmetes, sőt akár kibírhatatlannak is tűnik, arról később kiderülhet, hogy mégis segített valami jónak a megszületésében - ha tehát eljutnak ide azok, akik a saját illuzórikus biztonságuk rabságában élnek, folytonos szorongásban, akkor a legtöbbször nem értik, hogy a fogatlan, porlepte, napi egy tál rizsből az utcán élő vénember, akinek a sorsa mély barázdákba írva kanyarog az arcán, hogyan lehet mégis hálás az életéért, vagy csak azért, hogy süt rá a nap.
Erre mifelénk mostanában nem sokat süt, inkább nagyon is hideg van. Nemrég a villamosmegállóban megszólítottam a férfit, aki kiskocsin szokta maga után húzni a kukákból összegyűjtött kartonpapírokat, műanyag táskákban a motyóját, és bár sosem száll villamosra, úgy tűnik, már az is enyhülés neki, hogy nem a hideg betonon ül, hanem magasabban, a szélfogó alá behúzódva. Sosem láttam még az arcát, nemcsak, mert hatalmas, kócos, sárgára színeződött ősz haj és hosszú szakáll takarja, hanem mert mindig hajlott háttal, lecsüggesztett fejjel ül, mintha félne, hogy a világnak az a bizonyos másik fele provokációnak minősíti, ha rá mer pillantani; de öregnek látszott, nagyon öregnek, s most, hogy a hozzá intézett szavaimra felemelte az arcát és válaszolt, döbbenten láttam, hogy, bár a bőr tónusa, a mély ráncok, a busa szemöldök valóban öregembert formáztak, a száj kontúros íve, a tekintet határozottsága, a hang ereje és a hanghordozás egyértelművé tette, hogy nagyjából velem egyidős lehet. Hogy elfogad-e egy kis pénzt, azt kérdeztem tőle tétován. Ha nem lesz belőle baj, felelte ő, mert valószínűleg voltak már tapasztalatai arról, hogy a jóból is lehet rossz, a pénzt ellophatják, és akkor az rosszabb, mintha nem is lett volna, vagy hiába van, ha nem eresztik be a boltba, hogy egyen belőle, vagy beeresztik, de megvádolják, hogy lopta, vagy teli hassal kedve támad a meleghez is, és mégis felül egy villamosra, hogy emberek között legyen, és egy kis időre úgy tehessen, mintha csak egy átlagos utas lenne ő is, mintha nem süketítő magányban telnének a napjai, de aztán onnan is lezavarják majd, vagy egyszerűen csak elfogy az a pénz, és utána hiányozni fog, és a hiány rossz, rosszabb, mint ez a magába dermedt vágytalanság most. Hazáig csorogtak a könnyeim ettől a választól, pedig a pénzt végül odaadtam, és imádkoztam, hogy ne legyen belőle rossz, de megint szembesültem azzal, hogy az ember még akkor sem mindig tud segíteni, amikor nagyon szeretne, és amikor azt gondolja, hogy az eszközei is megvannak hozzá, hogy az odafordulás is lehet káros beavatkozás, mert nem a szándék, hanem a kegyelem határoz meg rosszat és jót egyaránt.
Akiket szeretünk, azokat magunknál is jobban féltjük, magunknál is sokkal inkább szeretnénk biztonságban tudni, azt akarjuk, hogy soha ne éhezzenek és ne üldögéljenek fázva a villamosmegállóban. Szülőként ráadásul még sokkal nehezebb megtalálni az egyensúlyt az építő segítség és a káros beavatkozás között, mert ez utóbbit éppúgy motiválhatja a szeretet és a féltés, a féltés, ami időnként rettegésig fajul, ha nem fogadjuk el, hogy keveset tehetünk, és mégis az a kevés lesz a lehető legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: készíteni egy forró fürdőt, ha bőrig áznak vagy lázat csillapítani, ha az már nem segít, rávenni a szomorút, hogy adja ki a bánatát és figyelmesen hallgatni, meleg pulóvert kötni, ha hidegre fordul az idő, vagy épp azt mondani neki, túllépve a féltésen és erőt véve magunkon: menj, lépj ki bátran azon az ajtón a hidegbe, mert erős vagy és bátor, és bármivel meg tudsz majd birkózni!


Celesztin, a macska belehuppant a húslevesbe, így kezdődnék a novella

Értem én, hogy a macskák és a fonalgombócok is puhák, ezerfélék, fotogének és stresszoldó hatásúak (kivéve, amikor a macska ellopja, lelöki, felborítja, összetépi, megeszi, kirágja vagy feldönti, a fonal pedig szakad, gubancolódik, hatodik öblítés után is fog, álltában is szöszösödik, embertelenül csúszik a tűn, vagy visszabonthatatlan), de lássuk be, hogy a párhuzamok ellenére fonal és macska gyakran nem kompatibilis jószágok - mégis, mi lehet akkor a lélektani oka annak, hogy a fonalasok nagy része - beleértve engem - teljesen irracionális módon, önként osztja meg egy vagy több olyan lénnyel a háztartását (és a fonalas kosarait), aki ilyet képes tenni?!

Lehet, hogy a megejtő pillantás a titok nyitja?!


Az az elvárás, hogy a gép egyenetlen talajfelszín esetén is állandó alávágási mélységben dolgozzon

Néhány napja rájöttem, hogy porzsák kell a porszívóba. Egy ilyen felismerés, mármint, hogy valami kifogyott és pótolni kell, önmagában nem feltétlenül rengeti meg az ember világképét, de mert a porszívó háztartási gép, az elmúlt években pedig nem én intéztem a család műszaki berendezéseivel kapcsolatos beszerzéseket, feltámadt bennem az ismeretlen terep homályos nyugtalansága, a sejtelem, hogy ez talán bonyolultabb feladat lehet, mint leugrani a zöldségeshez tíz tojásért. Erős riadalom azonban csak akkor vett erőt rajtam, amikor ott álltam a hipermarket háztartási gépes részlegén, és tanácstalanul néztem a különféle, nagyjából másfélszer hat méteres területen (az kilenc négyzetméter!) előttem sorakozó porzsákos csomagokat. A fene se gondolta, hogy ez egy ennyire bonyolult vásárlói döntés, tűnődtem, egy dolog az ár és az egységár rutinszerű figyelembe vétele, de itt kompatibilitási nehézségek is vannak: ha az eredeti modellek és az utángyártott másodpéldányok minőségi különbségeit nem is tekintem, legalább azt tudnom kellene, hogy mégis, eközül a rengeteg firlefranc közül melyik illik az én porszívómba?! A csomagok hátoldalán szereplő felsorolásban még véletlenül sem találtam azt a típust, aminek a nevét pedig otthon gondosan le is fotóztam, hogy biztosan jól emlékezzek rá, így aztán, mondhatjuk, félig intuitív módon akasztottam le egyet, ami nagyjából úgy nézett ki, mint az a cucc, amit legutóbb a porszívóba tettem. Itthon aztán kiderült, hogy ügyesen választottam, az új porzsák és a porszívó tökéletesen illenek egymáshoz.
Egy kedves barátnőm mondta, hogy amikor sikerül sok fáradsággal ügyesen szerveznie a családja életét, mindig bűntudata támad azok miatt az időszakok miatt, amikor csak sodródik az eseményekkel, vagy azok éppenséggel el is sodorják őket. Nekem erről rögtön a porzsák miatti, aránytalanul erős elégedettség-érzet jutott eszembe. Időnként minden flottul megy, az ember hajnalban tornázik, bevásárol, megfőz, jó ötlettel áll elő a munkahelyén, kitakarítja az egész lakást, tanul vagy játszik a gyerekekkel, kedves a párjával, felhívja és megvigasztalja a depressziós kolléganőjét, válaszol az összes régóta elmaradt levélre, ügyesen nem lép rá egyszer sem a macska farkára, máskor viszont már az is nagy dolog, ha csak közepes hangerővel ordít tehetetlen dühében, vagy ha nem esik össze a tűzhely előtt, miközben az utolsó szelet száraz kenyérből megsüti a legegyszerűbb sajtos melegszendvicset.Néha egyetlen este megkötünk egy bonyolult mintájú sapkát, máskor az is hallatlan erőfeszítést kíván és ezért dicséretet érdemel, hogy felszedtük végre az induló hatvan szemet, mielőtt bezuhanunk az ágyba.
Amióta nagyobb mennyiségben használunk gépeket a mindennapjainkban, az egyenletes teljesítmény egyre erősebb elvárás - és sajnos ma már nem csak a gépekkel szemben. A porszívó szívjon mindig erősen, a telefon bírja ki hosszan egy feltöltéssel, a kávégép adjon mindig finom kávét, a bojler szakadatlan állítsa elő a beállított hőmérsékletű vizet. A gyerek tanuljon mindig jól, akkor is, ha szerelmi bánata van vagy éppen országos úszóbajnokságra készül, a kolléga ne legyen beteg vagy rosszkedvű, ha pedig mégis az, ez ne látsszon meg a munkáján, a férj mindig nyírja le a füvet, a feleség mindig varrja fel a gombot, a nagymama mindig álljon készen az unokázásra. Csakhogy ez a fajta monoton nagyszerűség szerintem nem sajátja az embernek. Ki vagyunk szolgáltatva a testi- és lelkiállapotainknak, az időjárásnak, a holdállásnak, a napkitöréseknek, a lefelé húzó gravitációnak, a felröppenő híreknek és a nyomukba szegődő szorongásnak, az aktuális olvasmányainknak, a hangulatos filmélményeinknek és a közös képviselő hangulatainak, a belélegzett levegőnek, a történelmi beágyazottságunknak és a családi mintáinknak, a fürdővíz hőmérsékletének, a földnek, amin a salátánkba tett paradicsom terem, a vaj ízének, a kiboruló sónak és mindenkinek, akit úgy szeretünk, mint a sót, a hitnek és a reménynek, a reménytelen szerotoninhiánynak, a hiányzó fogaknak, a bőséges terméstől roskadozó barackfának, a mindent megtartó trapézizom teherbírásának, a pillekönnyű polleneknek, a virágok színeinek, az alagút sötétjének és a vakító fénynek, a semminek és a mindennek.
Számon kérni az emberen a gépies és egyenletes teljesítményt nagyjából ugyanolyan értelmetlen, mint azt várni egy kézzel készített pulcsitól, hogy a belekötött szemek nanométernyi pontossággal egyező méretűek legyenek; ugyanolyan hiba, mint változatlan szabályosságot várni bármitől, ami él, ami lélegzik, rezeg, hullámzik vagy vibrál; mint perlekedni magunkkal amiatt, hogy néha elhordunk egy hegyet a hátunkon, máskor meg már az is öröm, ha jó porzsákot választunk.

A felszedett 60 szem és az ellendrukker

Csupán valami finom, puha képzet, könnyű sejtelem

Annak idején, horgolós pályafutásom kezdetén több helyen is olvastam az alaptételt: ez a technika a kötésnél merevebb felületet eredményez, a horgolt daraboknak jobb, erősebb, keményebb a tartása - ezt mindig mérlegeljük, amikor a horgolás mellett döntünk. Később sorra találkoztam olyan horgolt holmikkal, amelyek kicsit sem voltak merevek, és egyre többször láttam, hogy vannak, akik mégiscsak képesek kifejezetten lágy esésű, finom, puha, simogató ruhadarabokat horgolni - arról azonban fogalmam sem volt, hogy ők hogyan csinálják. A sok gyakorlat aztán rávezetett néhány dologra. Arra például, hogy nemcsak kötni, de horgolni is lehet szorosabban vagy lazábban, és érdemes is megfelelő tűválasztással igazodni az egyéni adottságainkhoz, akár eltérve az ajánlott mérettől. Nagy barátaim lettek továbbá a bambusztartalmú fonalak, amelyek hajlamosak rá, hogy lágyan omolva adják oda magukat az acélos, masszív horgolótűk határozottságának, mint szerelmes nőszemélyek férfias táncosaiknak. A bambusz viszont nem igazán téli alapanyag, bár gyapjúval kombinálva érdekes lehet.
Amikor az 1001 fonal őszi-téli kínálatából kipróbálásra kínált Phil Caresse fonalról azt olvastam, hogy "eszméletlenül puha", őszintén szólva azt gondoltam, jó, jó, hát persze, hogy puha, mi más lehetne egy téli fonal; végül is viszonylag ritkán szeretne az ember szúrós cuccot készíteni - ezt azért elég sok más fonal is tudja. A meglepetés akkor ért, amikor kézbe is vehettem a küldött mintát: a Caresse nem szimplán puha, hanem a legpuhább fonal, amit eddig próbáltam. Annyira puha, hogy amikor elkészítettem belőle a horgolásmintát, és utána visszatértem egy másik darabhoz, amit egy addig szintén puhának tűnő fonalból kötöttem, az kellemetlenül érdesnek és szúrósnak tűnt az új tapasztalathoz képest. Mint amikor a finom, meleg vízből kilépve az ember dideregni kezd az addig kellemes hőmérsékletűnek érzett fürdőszobában. Le kellett tennem a kötést, amíg a kezemből eltűnt a Caresse-érzet, és csak utána tudtam folytatni. És még csak nem is ez a finom, valóban cirógatós puhaság a legjobb tulajdonsága a fonalnak. A Caresse szerintem abban páratlan, hogy még a hideg időjárásnak megfelelően, viszonylag tömötten horgolva is a bambuszos alapanyagokhoz hasonlóan lágy, omló, szép esésű struktúrát eredményez - kötve is csodákra lehet képes. (Nem véletlen, hogy a maradékból most fiúsapka készül, kötöttben.)
A minta után készült sapkához illő nyakmelegítő saját kreálmány, elég sokat kellett bontogatnom, mire kialakult a végső formája, de ezt is jól tűrte a fonal, ahogy az elkészült sapka is azt, amikor kicsi kezek "én ededüj akajom! felkiáltással addig húzzák-vonják, amíg nagyjából a helyére kerül. A mosással viszont valószínűleg óvatosan kell bánni, a leírás ellenére se tenném gépbe, mert én ugyan még nem mostam, óvatosan sem, de valaki megtalálta a horgolásmintákat, és babázás közben, az anyai szerepbe helyezkedve felmosást játszott velük, a valószínűleg nagyon alapos, sőt inkább kegyetlen sikálás, dörzsölés és vizezés eredményeképp pedig én már enyhén nemezesnek nevezhető állapotban találtam rájuk később.

Sapka minta (kis változtatással): Cable Beanie,
3,5-es tűvel horgolva, a két darab együtt 1,5 gombóc