A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Olyan korban élünk, amikor a világ egyik - nem biztos, hogy a szerencsésebbik - fele nagy erőfeszítéssel, foggal-körömmel igyekszik elhitetni magával, hogy az élet biztonságos és igazságos, hogy megérdemlik a jó sorsukat, mert rátermettek, mert szorgalmasak, mert okosak, mert jók; és hogy a rossz, az mindig csak másokkal történhet, olyanokkal, akik megérdemlik, mert nem életrevalóak, mert nem küzdöttek eléggé, mert van valami jellemhibájuk vagy egyenesen bűnük, vagy egyszerűen csak rossz szerencsét kovácsoltak maguknak. - Én mindenért megküzdöttem az életben, semmit nem kaptam ingyen! - állítják sokan azok közül, akik a világnak ezen a felén élnek, kicsit lesajnálva azokat, akik szerintük kevésbé érdemesek, és ha időnként eljutnak a világ másik felére (amihez sokszor csak néhány utcányit kell sétálniuk), ahol még tudják, hogy a rosszat és a jót nem érdem szerint kapjuk, és azt is, hogy ez a kettő nem is mindig elválasztható, mert ami nehéz, kényelmetlen, félelmetes, sőt akár kibírhatatlannak is tűnik, arról később kiderülhet, hogy mégis segített valami jónak a megszületésében - ha tehát eljutnak ide azok, akik a saját illuzórikus biztonságuk rabságában élnek, folytonos szorongásban, akkor a legtöbbször nem értik, hogy a fogatlan, porlepte, napi egy tál rizsből az utcán élő vénember, akinek a sorsa mély barázdákba írva kanyarog az arcán, hogyan lehet mégis hálás az életéért, vagy csak azért, hogy süt rá a nap.
Erre mifelénk mostanában nem sokat süt, inkább nagyon is hideg van. Nemrég a villamosmegállóban megszólítottam a férfit, aki kiskocsin szokta maga után húzni a kukákból összegyűjtött kartonpapírokat, műanyag táskákban a motyóját, és bár sosem száll villamosra, úgy tűnik, már az is enyhülés neki, hogy nem a hideg betonon ül, hanem magasabban, a szélfogó alá behúzódva. Sosem láttam még az arcát, nemcsak, mert hatalmas, kócos, sárgára színeződött ősz haj és hosszú szakáll takarja, hanem mert mindig hajlott háttal, lecsüggesztett fejjel ül, mintha félne, hogy a világnak az a bizonyos másik fele provokációnak minősíti, ha rá mer pillantani; de öregnek látszott, nagyon öregnek, s most, hogy a hozzá intézett szavaimra felemelte az arcát és válaszolt, döbbenten láttam, hogy, bár a bőr tónusa, a mély ráncok, a busa szemöldök valóban öregembert formáztak, a száj kontúros íve, a tekintet határozottsága, a hang ereje és a hanghordozás egyértelművé tette, hogy nagyjából velem egyidős lehet. Hogy elfogad-e egy kis pénzt, azt kérdeztem tőle tétován. Ha nem lesz belőle baj, felelte ő, mert valószínűleg voltak már tapasztalatai arról, hogy a jóból is lehet rossz, a pénzt ellophatják, és akkor az rosszabb, mintha nem is lett volna, vagy hiába van, ha nem eresztik be a boltba, hogy egyen belőle, vagy beeresztik, de megvádolják, hogy lopta, vagy teli hassal kedve támad a meleghez is, és mégis felül egy villamosra, hogy emberek között legyen, és egy kis időre úgy tehessen, mintha csak egy átlagos utas lenne ő is, mintha nem süketítő magányban telnének a napjai, de aztán onnan is lezavarják majd, vagy egyszerűen csak elfogy az a pénz, és utána hiányozni fog, és a hiány rossz, rosszabb, mint ez a magába dermedt vágytalanság most. Hazáig csorogtak a könnyeim ettől a választól, pedig a pénzt végül odaadtam, és imádkoztam, hogy ne legyen belőle rossz, de megint szembesültem azzal, hogy az ember még akkor sem mindig tud segíteni, amikor nagyon szeretne, és amikor azt gondolja, hogy az eszközei is megvannak hozzá, hogy az odafordulás is lehet káros beavatkozás, mert nem a szándék, hanem a kegyelem határoz meg rosszat és jót egyaránt.
Akiket szeretünk, azokat magunknál is jobban féltjük, magunknál is sokkal inkább szeretnénk biztonságban tudni, azt akarjuk, hogy soha ne éhezzenek és ne üldögéljenek fázva a villamosmegállóban. Szülőként ráadásul még sokkal nehezebb megtalálni az egyensúlyt az építő segítség és a káros beavatkozás között, mert ez utóbbit éppúgy motiválhatja a szeretet és a féltés, a féltés, ami időnként rettegésig fajul, ha nem fogadjuk el, hogy keveset tehetünk, és mégis az a kevés lesz a lehető legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: készíteni egy forró fürdőt, ha bőrig áznak vagy lázat csillapítani, ha az már nem segít, rávenni a szomorút, hogy adja ki a bánatát és figyelmesen hallgatni, meleg pulóvert kötni, ha hidegre fordul az idő, vagy épp azt mondani neki, túllépve a féltésen és erőt véve magunkon: menj, lépj ki bátran azon az ajtón a hidegbe, mert erős vagy és bátor, és bármivel meg tudsz majd birkózni!


Celesztin, a macska belehuppant a húslevesbe, így kezdődnék a novella

Értem én, hogy a macskák és a fonalgombócok is puhák, ezerfélék, fotogének és stresszoldó hatásúak (kivéve, amikor a macska ellopja, lelöki, felborítja, összetépi, megeszi, kirágja vagy feldönti, a fonal pedig szakad, gubancolódik, hatodik öblítés után is fog, álltában is szöszösödik, embertelenül csúszik a tűn, vagy visszabonthatatlan), de lássuk be, hogy a párhuzamok ellenére fonal és macska gyakran nem kompatibilis jószágok - mégis, mi lehet akkor a lélektani oka annak, hogy a fonalasok nagy része - beleértve engem - teljesen irracionális módon, önként osztja meg egy vagy több olyan lénnyel a háztartását (és a fonalas kosarait), aki ilyet képes tenni?!

Lehet, hogy a megejtő pillantás a titok nyitja?!


Az az elvárás, hogy a gép egyenetlen talajfelszín esetén is állandó alávágási mélységben dolgozzon

Néhány napja rájöttem, hogy porzsák kell a porszívóba. Egy ilyen felismerés, mármint, hogy valami kifogyott és pótolni kell, önmagában nem feltétlenül rengeti meg az ember világképét, de mert a porszívó háztartási gép, az elmúlt években pedig nem én intéztem a család műszaki berendezéseivel kapcsolatos beszerzéseket, feltámadt bennem az ismeretlen terep homályos nyugtalansága, a sejtelem, hogy ez talán bonyolultabb feladat lehet, mint leugrani a zöldségeshez tíz tojásért. Erős riadalom azonban csak akkor vett erőt rajtam, amikor ott álltam a hipermarket háztartási gépes részlegén, és tanácstalanul néztem a különféle, nagyjából másfélszer hat méteres területen (az kilenc négyzetméter!) előttem sorakozó porzsákos csomagokat. A fene se gondolta, hogy ez egy ennyire bonyolult vásárlói döntés, tűnődtem, egy dolog az ár és az egységár rutinszerű figyelembe vétele, de itt kompatibilitási nehézségek is vannak: ha az eredeti modellek és az utángyártott másodpéldányok minőségi különbségeit nem is tekintem, legalább azt tudnom kellene, hogy mégis, eközül a rengeteg firlefranc közül melyik illik az én porszívómba?! A csomagok hátoldalán szereplő felsorolásban még véletlenül sem találtam azt a típust, aminek a nevét pedig otthon gondosan le is fotóztam, hogy biztosan jól emlékezzek rá, így aztán, mondhatjuk, félig intuitív módon akasztottam le egyet, ami nagyjából úgy nézett ki, mint az a cucc, amit legutóbb a porszívóba tettem. Itthon aztán kiderült, hogy ügyesen választottam, az új porzsák és a porszívó tökéletesen illenek egymáshoz.
Egy kedves barátnőm mondta, hogy amikor sikerül sok fáradsággal ügyesen szerveznie a családja életét, mindig bűntudata támad azok miatt az időszakok miatt, amikor csak sodródik az eseményekkel, vagy azok éppenséggel el is sodorják őket. Nekem erről rögtön a porzsák miatti, aránytalanul erős elégedettség-érzet jutott eszembe. Időnként minden flottul megy, az ember hajnalban tornázik, bevásárol, megfőz, jó ötlettel áll elő a munkahelyén, kitakarítja az egész lakást, tanul vagy játszik a gyerekekkel, kedves a párjával, felhívja és megvigasztalja a depressziós kolléganőjét, válaszol az összes régóta elmaradt levélre, ügyesen nem lép rá egyszer sem a macska farkára, máskor viszont már az is nagy dolog, ha csak közepes hangerővel ordít tehetetlen dühében, vagy ha nem esik össze a tűzhely előtt, miközben az utolsó szelet száraz kenyérből megsüti a legegyszerűbb sajtos melegszendvicset.Néha egyetlen este megkötünk egy bonyolult mintájú sapkát, máskor az is hallatlan erőfeszítést kíván és ezért dicséretet érdemel, hogy felszedtük végre az induló hatvan szemet, mielőtt bezuhanunk az ágyba.
Amióta nagyobb mennyiségben használunk gépeket a mindennapjainkban, az egyenletes teljesítmény egyre erősebb elvárás - és sajnos ma már nem csak a gépekkel szemben. A porszívó szívjon mindig erősen, a telefon bírja ki hosszan egy feltöltéssel, a kávégép adjon mindig finom kávét, a bojler szakadatlan állítsa elő a beállított hőmérsékletű vizet. A gyerek tanuljon mindig jól, akkor is, ha szerelmi bánata van vagy éppen országos úszóbajnokságra készül, a kolléga ne legyen beteg vagy rosszkedvű, ha pedig mégis az, ez ne látsszon meg a munkáján, a férj mindig nyírja le a füvet, a feleség mindig varrja fel a gombot, a nagymama mindig álljon készen az unokázásra. Csakhogy ez a fajta monoton nagyszerűség szerintem nem sajátja az embernek. Ki vagyunk szolgáltatva a testi- és lelkiállapotainknak, az időjárásnak, a holdállásnak, a napkitöréseknek, a lefelé húzó gravitációnak, a felröppenő híreknek és a nyomukba szegődő szorongásnak, az aktuális olvasmányainknak, a hangulatos filmélményeinknek és a közös képviselő hangulatainak, a belélegzett levegőnek, a történelmi beágyazottságunknak és a családi mintáinknak, a fürdővíz hőmérsékletének, a földnek, amin a salátánkba tett paradicsom terem, a vaj ízének, a kiboruló sónak és mindenkinek, akit úgy szeretünk, mint a sót, a hitnek és a reménynek, a reménytelen szerotoninhiánynak, a hiányzó fogaknak, a bőséges terméstől roskadozó barackfának, a mindent megtartó trapézizom teherbírásának, a pillekönnyű polleneknek, a virágok színeinek, az alagút sötétjének és a vakító fénynek, a semminek és a mindennek.
Számon kérni az emberen a gépies és egyenletes teljesítményt nagyjából ugyanolyan értelmetlen, mint azt várni egy kézzel készített pulcsitól, hogy a belekötött szemek nanométernyi pontossággal egyező méretűek legyenek; ugyanolyan hiba, mint változatlan szabályosságot várni bármitől, ami él, ami lélegzik, rezeg, hullámzik vagy vibrál; mint perlekedni magunkkal amiatt, hogy néha elhordunk egy hegyet a hátunkon, máskor meg már az is öröm, ha jó porzsákot választunk.

A felszedett 60 szem és az ellendrukker

Csupán valami finom, puha képzet, könnyű sejtelem

Annak idején, horgolós pályafutásom kezdetén több helyen is olvastam az alaptételt: ez a technika a kötésnél merevebb felületet eredményez, a horgolt daraboknak jobb, erősebb, keményebb a tartása - ezt mindig mérlegeljük, amikor a horgolás mellett döntünk. Később sorra találkoztam olyan horgolt holmikkal, amelyek kicsit sem voltak merevek, és egyre többször láttam, hogy vannak, akik mégiscsak képesek kifejezetten lágy esésű, finom, puha, simogató ruhadarabokat horgolni - arról azonban fogalmam sem volt, hogy ők hogyan csinálják. A sok gyakorlat aztán rávezetett néhány dologra. Arra például, hogy nemcsak kötni, de horgolni is lehet szorosabban vagy lazábban, és érdemes is megfelelő tűválasztással igazodni az egyéni adottságainkhoz, akár eltérve az ajánlott mérettől. Nagy barátaim lettek továbbá a bambusztartalmú fonalak, amelyek hajlamosak rá, hogy lágyan omolva adják oda magukat az acélos, masszív horgolótűk határozottságának, mint szerelmes nőszemélyek férfias táncosaiknak. A bambusz viszont nem igazán téli alapanyag, bár gyapjúval kombinálva érdekes lehet.
Amikor az 1001 fonal őszi-téli kínálatából kipróbálásra kínált Phil Caresse fonalról azt olvastam, hogy "eszméletlenül puha", őszintén szólva azt gondoltam, jó, jó, hát persze, hogy puha, mi más lehetne egy téli fonal; végül is viszonylag ritkán szeretne az ember szúrós cuccot készíteni - ezt azért elég sok más fonal is tudja. A meglepetés akkor ért, amikor kézbe is vehettem a küldött mintát: a Caresse nem szimplán puha, hanem a legpuhább fonal, amit eddig próbáltam. Annyira puha, hogy amikor elkészítettem belőle a horgolásmintát, és utána visszatértem egy másik darabhoz, amit egy addig szintén puhának tűnő fonalból kötöttem, az kellemetlenül érdesnek és szúrósnak tűnt az új tapasztalathoz képest. Mint amikor a finom, meleg vízből kilépve az ember dideregni kezd az addig kellemes hőmérsékletűnek érzett fürdőszobában. Le kellett tennem a kötést, amíg a kezemből eltűnt a Caresse-érzet, és csak utána tudtam folytatni. És még csak nem is ez a finom, valóban cirógatós puhaság a legjobb tulajdonsága a fonalnak. A Caresse szerintem abban páratlan, hogy még a hideg időjárásnak megfelelően, viszonylag tömötten horgolva is a bambuszos alapanyagokhoz hasonlóan lágy, omló, szép esésű struktúrát eredményez - kötve is csodákra lehet képes. (Nem véletlen, hogy a maradékból most fiúsapka készül, kötöttben.)
A minta után készült sapkához illő nyakmelegítő saját kreálmány, elég sokat kellett bontogatnom, mire kialakult a végső formája, de ezt is jól tűrte a fonal, ahogy az elkészült sapka is azt, amikor kicsi kezek "én ededüj akajom! felkiáltással addig húzzák-vonják, amíg nagyjából a helyére kerül. A mosással viszont valószínűleg óvatosan kell bánni, a leírás ellenére se tenném gépbe, mert én ugyan még nem mostam, óvatosan sem, de valaki megtalálta a horgolásmintákat, és babázás közben, az anyai szerepbe helyezkedve felmosást játszott velük, a valószínűleg nagyon alapos, sőt inkább kegyetlen sikálás, dörzsölés és vizezés eredményeképp pedig én már enyhén nemezesnek nevezhető állapotban találtam rájuk később.

Sapka minta (kis változtatással): Cable Beanie,
3,5-es tűvel horgolva, a két darab együtt 1,5 gombóc

A cella egyetlen ablaka nyitva állt, és friss, hűvös levegő volt bent

Néha nem elég rendet tenni magunk körül, nem elég megválni a morzsával borított aljú fiókok mélyén meglapuló lomoktól, a soha nem hordott ruháktól, nem elég elajándékozni az örökké olvasatlanul maradó könyveinket, nem elég felületes gesztussal új dobozokat venni a polcok aljára betuszkolt tárgyak áttekinthető rendszerezésére; néha mindez kevés, mert szívünk szerint egy fehérre meszelt falú cella hűvös kimértségében keresnénk azt az egyensúlyi pontot, ahová tekinteni érdemes, négy fal, egy ágy, egy kisebb asztal és néhány falba vert szög több is, mint elég az élethez, de cella híján a mindennapos tereink megszokott mintázataiban kutatjuk mégis ezt a pontot; játszótereken a homokszemek végtelen, látszólagos egyformaságában, a csapból megeredt víz éles sugarában, a gangos udvar kánikulában felforrósodott betonpadlatán, szürke lépcsősorok geometrikus árnyékában, villanyvezetékek megnyugtató párhuzamosaiban, megbízható négyzetekké összeálló, egyforma fehér sorok horgolt szemeiben.

Ravelry, az ötlet pedig innen 

Régi vagyok én, régi, együgyű és alázatos idejű

- Tudod, ez egy régi kapcsolat - jelentette ki a beszélgetőtársam, szemmel láthatóan abban a hitben, hogy ezzel mindent megmagyarázott, holott számomra egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ez jót vagy rosszat jelent az adott kapcsolatára nézve. Régi, tehát megbízható, sokat próbált szövetségről beszél, amire bátran hagyatkozhat, vagy egy kifáradt, inkább már csak megszokásból fenntartott viszony ez, aminek nincs már különösebb jelentősége az életében? Az idő természetéhez, mármint ahhoz, hogy telik, sokféleképpen viszonyulunk, másképpen például, ha egy szép női arcról, vagy ha egy üveg több évtizedes skót viszkiről van szó. Saját magunkat szívesen fiatalítjuk, a vaterára feltett vintage holmik között meg rengeteg olyat találni, amit a leírásban valódi koránál öregebbnek állítanak. Ugyanakkor, egy dohos könyvritkaság száz éve még igazi kincsnek számíthatott, ma az antikvár könyv fogalma sokak szemében egyet jelent a használt, lapjaira széteső ócskasággal. Viszonylag ritkán hallani olyan mondatokat, mint hogy jaj, de jól szuperál a harminc éves mosógépem, illetve hű, de utálom a gyönyörű, vadiúj piros Gaggia kávéfőzőgépemet, de az, hogy ki milyen arányban veszi körül magát új vagy régi tárgyakkal, egyéni ízléstől is függ: a legtöbben igyekeznek néhány évente új autót vásárolni, de a veterán oldsmobiloknak is komoly rajongótábora van.  Régi és új kérdéskörében tehát az objektivitás nehezen értelmezhető fogalom, és nem ritka az optikai megtévesztés sem: műpatinát, repesztőlakkot, vagy fiatalító sminket használunk az adott céltól és felülettől függően.
Nekünk például volt egy újnak számító, de már avíttasan megsárgult, a nem is olyan régi idők emlékeként rászáradt matricamaradékokkal csúfított Ivar szekrényünk, amit a lakás átrendezése során valahogyan hozzá kellett idomítani az egykori matricaragasztgató, ma már ifjú hölgy eastern boho stílusban berendezett új szobájához, így aztán radikális kozmetikázásba kezdtem.


Először alapos testradírozáson esett át három különböző finomságú csiszolópapírral,  majd gérbe vágtam* és felragasztottam rá néhány alakformáló díszlécet, és tovább plasztikáztam négy gömbölyűre faragott bútorlábbal. (Nagyon kívánkozott volna a tetejére még egy, a szélein kissé túllógó deszka, de mert a szoba pici, nem akartam balesetveszélyes éleket.)


Utána a mélyebb ráncokat kikentem a fa bútorok korrektorával, fatapasszal.


Kapott egy adu ász sminkalapot, azaz paliszander pácot, és ez az árnyalat rögtön egzotikus vonásokat kölcsönzött neki.

Utána jöhetett a finoman felhordott türkiz alapozó réteg, amit gondosan eloszlattam a teljes felületen, és az egységes fedés érdekében meg is ismételtem a műveletet. Véget ért az előkészítő folyamat, vagyis készen állt a tökéletes, makulátlan alap a látványosabb átváltozáshoz.


Az árnyékoláshoz és a kontúrok megteremtéséhez nagyon finom csiszolópapírral visszacsiszoltam a teljes felületet, de különösen azokat a részeket, amelyek természetes módon is hajlamosak arra, hogy ledobják a sminket, azaz a kifényesedésre, kopásra.


Ezután a régies hatás fokozására világos, majd sötét viasszal árnyékoltam, és a sötétet - helyenként jobban, másutt kevésbé - visszatörölve kialakult a végeredmény. Valahol a csiszolás és a viaszolás között kérdezte meg a nagymama határtalan döbbenettel a szemében, hogy ugyan miért kellett újra elrontani az egyszer már szépen felújított szekrényt.


Utolsó simításként kapott két antik hatású gombot és néhány színes kiegészítőt. A fotók sajnos nem mutatják hűen a felület valódi (azaz álvalódi) ütöttkopottságát, de esküszöm, hogy nagyon szép és nagyon réginek tűnik.


Ki mondaná meg, hogy pár éve még svéd erdőkben növekvő facsemete volt? Évtizedeket feltagadhatna!


A végére az elmaradhatatlan előtte - utána fotó:


* Néhány hónapja még az a típusú nő voltam, aki egy ártatlan kalapáccsal is képes maradandó károkat tenni a lakásban és önmagában, de megfelelő körülmények között az élet bárkiből kihozza a bútorasztalost.

A törés nyoma elkopik, lecsiszolódnak az élek, szétszóródik a kiáltás

A törés egy szemvillanás alatt megtörténik, ahogyan a villám cikkcakkos vonala tűnik fel az égen. Amikor az adott létező - test vagy lélek - már nem képes többé elviselni a rá nehezedő terhelést, nem tud többet elnyelni az erőből, amellyel találkozik (földhöz csapódó csigahéj az ütközés brutalitását, vékony faág a hajlítás gyötrelmes erejét, forró teával hirtelen megtöltött üvegpohár a hideg, merev külső fal és az átforrósodó belső fal közt támadó súlyos ellentétet, a földkéreg kőzetlemezei az alulról nekik feszülő mitikus energiákat), akkor, a csúcsponton, amikor már nem lehetséges, hogy bármi másképpen történjen, a törésvonal mentén - hirtelen, katasztrófaszerűen, vagy fokozatosan, akár apróbb repedések sokasága után - sisteregve tör elő a feszültség, a forróság, az energia, a fájdalom. Olyankor szakadék támad, amibe könnyű beleszakadni, részekre bomlik az egység, az egész darabjaira esik szét még akkor is, ha addig nem is sejtettük, hogy osztható, hogy vannak darabjai; és hiába áll össze majd ismét, hiába forr megint egybe, hiába egyesül később újra, valamilyen formában visszavonhatatlanul megmarad a folytonosságban támadt hiány nyoma. De a törés mindig azzal biztat, hogy utána jön majd valami, mert a szétzuhant részek között nem maradhat puszta semmi; a csöndes és hosszas építő, átépítő folyamat végül új egységet lök a régi helyébe.
Meiju mintája, amit nemrég tesztelhettem, ilyen törésvonalakból, megtorpanásokból és újrakezdésekből áll, felívelésekből és alászállásokból, amikor pedig a kész kendőt magunkra tekerjük, a cikcakkos V alakok néhol fejtetőre állnak, és kiderült, hogy amit addig lejtőnek láttunk, az valójában emelkedő, amit pedig a szakadék legmélyebb pontjának, az körültekintésre alkalmas magaslat.

Ravelry