A törés nyoma elkopik, lecsiszolódnak az élek, szétszóródik a kiáltás

A törés egy szemvillanás alatt megtörténik, ahogyan a villám cikkcakkos vonala tűnik fel az égen. Amikor az adott létező - test vagy lélek - már nem képes többé elviselni a rá nehezedő terhelést, nem tud többet elnyelni az erőből, amellyel találkozik (földhöz csapódó csigahéj az ütközés brutalitását, vékony faág a hajlítás gyötrelmes erejét, forró teával hirtelen megtöltött üvegpohár a hideg, merev külső fal és az átforrósodó belső fal közt támadó súlyos ellentétet, a földkéreg kőzetlemezei az alulról nekik feszülő mitikus energiákat), akkor, a csúcsponton, amikor már nem lehetséges, hogy bármi másképpen történjen, a törésvonal mentén - hirtelen, katasztrófaszerűen, vagy fokozatosan, akár apróbb repedések sokasága után - sisteregve tör elő a feszültség, a forróság, az energia, a fájdalom. Olyankor szakadék támad, amibe könnyű beleszakadni, részekre bomlik az egység, az egész darabjaira esik szét még akkor is, ha addig nem is sejtettük, hogy osztható, hogy vannak darabjai; és hiába áll össze majd ismét, hiába forr megint egybe, hiába egyesül később újra, valamilyen formában visszavonhatatlanul megmarad a folytonosságban támadt hiány nyoma. De a törés mindig azzal biztat, hogy utána jön majd valami, mert a szétzuhant részek között nem maradhat puszta semmi; a csöndes és hosszas építő, átépítő folyamat végül új egységet lök a régi helyébe.
Meiju mintája, amit nemrég tesztelhettem, ilyen törésvonalakból, megtorpanásokból és újrakezdésekből áll, felívelésekből és alászállásokból, amikor pedig a kész kendőt magunkra tekerjük, a cikcakkos V alakok néhol fejtetőre állnak, és kiderült, hogy amit addig lejtőnek láttunk, az valójában emelkedő, amit pedig a szakadék legmélyebb pontjának, az körültekintésre alkalmas magaslat.

Ravelry

Röviddel azután megint felbukkant valaki, egy öregasszony, akit nem ismert

Nem rendes dolog az, hogy Húsvét után hó essék, angyalom, hát elfagy minden megint, olyan ára lesz a baracknak idén is, ember nem lesz, aki megfizesse, megy majd importba mind, luxus lett a gyümölcs, mint gyerekkoromba'; olyan gyümölcsöse volt édesapámnak, a szomszédos megyéből is jöttek hozzá meggyért, barackért, manduláért, de mi abból egy szemet nem ehettünk, kellett minden fillér, a hullottból kaptunk egy-egy marékkal néha, a többit édesanyám főzte be kompótnak, lekvárnak; kilenc testvérem volt, nem győztek volna másképpen etetni, ruházni minket, pedig rendes, dolgos emberek voltak; pirkadatkor vette édesapám a kalapját, estig haza se tért a mezőről, kert alól, akkor tett elé édesanyám egy tál levest, főzeléket; a zöldbabot igen szerette, az volt a kedvence, úgy készítette édesanyám a vajbabot, olyan ízletesen, azóta se ettem olyat, pedig neki is volt ezer gondja a baromfival, malacokkal, meg velünk; látom, ez a kicsike is igen élénk, le nem veheti róla a szemét, igaz-e; minket még nem kellett ennyire félteni, más világ volt, mentünk a kaszálóra, a falu végén a libalegelőre, csak a vízpart volt tilos, minden évben elragadott valakit a víz arra mifelénk, hát meg voltunk tanítva, hogy a partra nem mehetünk, de mástól nemigen féltettek bennünket; nekem is van négy gyerekem, kilenc unokám, de hálát is adok a jó Istennek minden áldott napon, hogy már azok is felnőttek, nem kell szüntelen aggódni; igen szép ez a kisleányka, szép bogárszemű, jól áll neki ez a kis kötött pulóver, nem bolti, ugye, édesanyám is kötött telente, de nem ilyen színeseket, barnát, szürkét meg kéket, azt akárhány gyerek megörökölhette egymástól, ha fiú, ha lány; na menjen, kedveském, igen hívogatja már a kislányka, Isten éltesse magukat, minden jót kívánok!

A családi gyűjteményben akadt egy ideillő festmény is,
mert az inspiráció sem vész el, csak átalakul

Ő, ha megjött az iskolából, már tavasszal lerúgta cipőjét, ledobta nadrágját, ingét, és egészen késő őszig ebben az egyetlen szál klottgatyában mászkált

A tavaszban többek között az a jó, hogy az embernek kedve támad rendet tenni maga körül, és szomjas lesz a szépségre. A hirtelen jött éles fényben kendőzetlenül megmutatkoznak a hibák, csorbák, makulák és kopások, láthatóvá válik a levegőben táncoló ezernyi porszem. Könnyű szívvel szabadulunk meg a régi, ócska holmiktól, amikhez télen még ragaszkodtunk, mert a hidegben mindennel takarékosan bánunk, erővel, lekvárral, feslett huzatú fotellal. Tavasszal viszont felébred az életöröm és a nagyvonalúság, tavasszal rájövünk, hogy nem szeretjük már a fal színét, a tíz éve vásárolt párnahuzatot, sem az örökölt étkészletet, ezért nekiállunk festeni, varrni, bútorokat húzogatni, de legalábbis alaposan végigtáncoltatjuk a porszívót a padlón, és veszünk egy csokor virágot..
Amikor lehetőséget kaptam rá, hogy kipróbáljam az 1001 fonal egyik tavaszi újdonságát, a Phil Matelot fonalat, azt terveztem, hogy menő tavaszi-nyári táskát fogok belőle makramézni. Aztán megérkezett a csomag, és a Matelot sokkal puhábbnak bizonyult, mint azt előre képzeltem, olyasféle érzés volt megtapintani, mint a legpuhább, vastag, extra minőségű fürdőköntösöket. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy a régi, ócska és unalmasra kopott kéztörlőink helyett fogok újakat kötni. 7-es tűvel, dupla rizsmintával pillanatok alatt elkészültek, használjuk, szeretjük, jól szívja a vizet, jól bírja a mosást, és babatakarónak is bevált. A tavaszban többek között az is jó, hogy a tervek valóra válnak, és örülhetünk annak, hogy volt bátorságunk máshogy dönteni.

Ravelry

Másik feladatát nem végezte el, sőt ez a kötelesség jobban sürgetett, mint valaha, tetteket követelt

Manapság csak nagyon kevesen nem ismerik azt az érzést (mondjuk, hogy ők a kivételes szerencsések, vagy mondjuk, hogy ők a kivételesek, akiknek életvezetési tanácsadó könyvet kellene írniuk), amikor a káosz úgy eluralkodik körülöttünk, a feladatok olyan szétválaszthatatlanul nőnek bele egymásba, hogy az ember a végén már azért érzi tehetetlennek magát, mert fogalma sincs, hol is lenne érdemes nekikezdeni, melyik ponton lehet fogást találni a kötelezettségek tüskékkel teli gumóján. A  "nincs tiszta póló, mosni kéne - le kell szedni a szárítót, hogy legyen hová teregetni - rendet kell végre tenni a gyerekek szekrényeiben, mert nem fér be, amit a szárítóról leszedek - ki kell válogatni a téli holmit és elcsomagolni, elővenni a tavaszi-nyárit,  hogy értelme is legyen a rendrakásnak - de a gardróbot, ahová a téli holminak mennie kéne, nem lehet megközelíteni a könyves dobozoktól, amiket még nem pakoltunk ki a költözés óta - el kellene végre vitetni a régi, rozoga polcokat és beállítani az újat, hogy legyen hová kitenni a könyveket - ...." típusú, végeláthatatlan folyamatábrák megszelídítéséhez szükséges lelkierő nem mindig adott, és habitustól is függ, hogy ki hogyan kezeli őket. Nemrégiben egyszerű, kicsit sem hatékony, viszont kifejezetten megnyugtató stratégiát választottam: a "mivel is kezdjem, hová is kapjak?!" kétségbeesését azzal igyekeztem elűzni, hogy amikor a kicsi lány egy délután elaludt, kinyitottam az ablakot, hogy minél több szökkenhessen be a tavaszi napfényből, fogtam a maradék pamutokkal teli kosaramat és elkezdtem színeket egymásba horgolni. Ahogy gyarapodtak az egymásba kapaszkodó sorok, úgy csitult az egymásba kapaszkodó feladatok miatt érzett szorongás. Mire a gyermek felébredt, már arra is volt tervem, hogy a spontán elkezdett színorgiából hogyan legyen jól kihasználható, etno-stílusú tavaszi-nyári ruhadarab. A mosógépet már jókedvűen indítottam el, másnap a szortírozást is megejtettem, mert bár a régi könyvespolcok még mindig nálunk vannak, a könyves dobozokat ideiglenesen máshol szállásoltam el, így a gardróbba is bejutottam. A régi és új feladatok sora persze azóta sem rövidebb, de kit érdekel ez, ha a kész ruháról a tulajdonosa a következő tömör, mégis mindenre kiterjedő értékelést adja: - Jaaaj! Cíp! - azaz, szabad fordításban: jaj, de szép!

Részletek a Ravelry oldalán

Készen állok az indulásra, még úgy is, hogy tudom, félek az élettől, és önmagamtól még inkább*

A mai tizenévesek, mondják, folyton a számítógép előtt ülnek, amikor meg nem, akkor az okostelefonjaikat nyomkodják, szociális életüket a fészbukon élik, keveset mozognak, bezzeg a figyelmük ide-oda ugrál, nem lehet őket lekötni, az iskolában nem motiváltak, helyüket a buszon nem adják át, apjukat-anyjukat nem tisztelik, ahogyan egymást sem, virágzik köztük az online szívatás, nem olvasnak könyveket, szegény Jókai csak porfogó a polcon, borzalmas zenéket hallgatnak, nem járnak kirándulni a márciusi erdőbe, hogy áhítattal figyeljék a kis mókusok játékos ugrabugrálását a hajlékony tavaszi ágakon.
A mai tizenévesek, mondom én, bámulatos rugalmassággal integrálják a digitális világ eszközeit a hétköznapjaikba, és ha van rá módjuk, és főleg, ha van olyan referenciaszemély a közelükben, aki értelmes célt tud mutatni nekik, akkor kifejezetten építő, okos dolgokra használják ezeket (és, igen, ha nem találnak ilyet, akkor bugyuta, meddő tevékenységekbe is ölhetik az energiáikat); a szociális kapcsolataik életkorban és földrajzi elhelyezkedésben is jóval szórtabbak, mint a szüleik egy-két háztömbös gyerekkori barátságai (és, igen, ezért több veszélyt is rejtegetnek); sokan közülük nehezen találják meg a nekik való mozgásformát azokban az egyesületekben, intézményekben, amelyek főleg a versenysport utánpótlásra összpontosítanak és nem a mozgás közös örömére, de a legtöbben kilométereket képesek gyalogolni egy-egy jó hangulatú osztálykiránduláson, vagy órákig ugrálni nyáron a Balatonban a haverokkal (igen, jó volna, ha létezne még úgynevezett tömegsport, ahol nem csak a tehetségesek, hanem bárki örömmel sportolhatna, de nálunk csak stadionokra van pénz); azért a kevés tanárért, akik képesek őket a saját nyelvükön, jó eszközökkel megszólítani, rajonganak (és igen, akik meg nem, akik avíttas közmondásokkal megtámogatott átlátszóan didaktikus közhelyekben fogalmaznak, annak tojnak a fejére és a tantárgyára); szerencsére kellő mértékű dac van bennük az idős hölgyek és urak azon csoportja iránt, akik méltatlankodó agresszióval hazudtolják meg a buszon a saját elesettségüket és rászorultságukat az ülőhelyekre, de kifejezetten gyengéd figyelemmel képesek átvezetni egy gyengénlátó, fehér botos embert az úttesten, ha látják, hogy a járda szélén toporogva nem mer elindulni; kétségtelenül sok hülyeségbe beleviszik egymást (és ezen a téren is jóval inkább ki vannak téve a rosszra csábító hatásoknak az elődeiknél a névtelen gyalázkodásoknak teret adó és a következményeket meg az egyéni felelősséget káros módon elleplező közösségi médiumok világában), de ha már cyberbullying, akkor idézzük fel egy percre Nemecseket vagy A Legyek Urát,  és lássuk be, hogy a baj mindig ott üti fel a fejét, ahol nincs a közelben segítőkész, megértő és megbízható felnőtt, akit be tudnak vonni a problémáikba; amikor a könyvekkel macerálnánk őket, akkor nézzünk előbb körül: vajon hány felnőtt kezében látnak könyvet a metrón, és hányéban telefont (és vajon hány magyartanár van, aki néhány rövid, gondosan válogatott Jókai-szemelvény mellett a kortárs young adult fiction szekcióból is, azt jól ismerve válogat kötelező olvasmányokat); a borzalmas zenékre panaszkodók jó része örömmel illegette magát anno a Kacsatáncra, vagy ha korábbra akarunk visszanyúlni, akkor párás szemmel énekelte borgőzös családi névnapokon az Akácos út című örökzöldet; és végül: mókusfigyelés terén talán tényleg vannak lemaradásaik, de hogy a szabadba vágyakozással annak ellenére sincsen baj, hogy erdőért sokaknak már elég messzire kell utazni, azt kellően bizonyítja az az invázió, amelynek során a kamaszok ilyenkor tavasszal suli után ellepik városi(as) környezetük sokszor csak mutatóba megmaradt zöld - vagy szürke - területeinek legtöbbjét, a parkokat, játszótereket, hidakat, folyó- és rakpartokat.
Ehhez pedig a tavaszi szelek idején nem árt egy jó meleg, de az egyre gyakrabban lekerülő nagykabát miatt esztétikai minőségében is kifogástalan kardigán vagy kiskabát.

Ravelry

* A címet Kira Poutanen felzaklató könyvéből kölcsönöztem, amit minden gyakorló szülőnek (de különösen kamaszlányokat nevelőknek) kötelezővé tennék: A csodálatos tenger.

A gyermek ne tegyen semmit se azért, csak mert mondják neki! Semmi sem jó neki, csak az, amiről maga is érzi, hogy jó

Suttyomban megint leszökött az asztal melletti székről a kenyerével, ahová pedig már háromszor ültettem vissza, rendes ember asztalnál eszik és nem az édesbátyja szépen megvetett ágyában, különösen nem, ha az édesbáty Borsószem Királykisasszonyt megszégyenítő érzékenységgel reagál a legapróbb morzsákra is.
- Kicsim, mit beszéltünk meg, hol eszünk kenyeret?! - kérdem túljátszott felháborodással.
- Attal. Csüccs. - bólogat megértően.
- Akkor tessék visszaülni a helyedre, a tányérhoz! Nem morzsázhatod össze az ágyat! - mondom enyhébben, de még mindig megrovóan, mire ő a fejét nem megemelve alulról rám néz, lapos pillantással, vonakodva mászni kezd az asztal felé, persze nem szabályos mászással, négykézláb, hanem milliméterről milliméterre araszolva valami eszement kifacsart pózban, Daniel Day-Lewis alakítása A bal lábam című filmben kismiska az övéhez képest, majd az ágy közepénél hirtelen megáll, hasra veti magát, és a szemében kemény daccal odaütögeti a morzsálódó kenyérdarabkát a paplanhoz.
Ravelry

Egyszer azt is látták, hogy babaruhát hímez, ragyogó, pompás aranyfonállal

Ha azt írnám, hogy az idei adventben nem a karácsonyi ajándékok készítése kötötte le az energiáimat, akkor a mondat írása közben bizonyára keserűen kacagnék ezen az eufemizmuson, ami jó, mert kacagni még keserűen is érdemes. Mondjuk inkább úgy, hogy az idei év végén bebizonyosodott, hogy régebben nevetségesen naiv elképzeléseim voltak az egyedülálló anyaságról a valósághoz képest, mert egészen más hosszabb-rövidebb ideig egyedül tartani a frontot a háttérben egy társsal, mint tartósan berendezkedni erre az állapotra, a háttérben legfeljebb nagy halom mosatlan ruhával és mindenféle fenyegető határidőkkel. Az mindenesetre biztató, hogy ha a munkával, betegségekkel és ünnepi készülődéssel súlyosbított decembert ügyesen abszolváltam egymagam a gyerekekkel, akkor a január, a február, a közelgő tavasz és a következő évek is menni fognak.
Egyetlen ajándékot mégis be tudtam fejezni, igaz, ez még egy novemberi névnapra készült volna, de végül annak is mérhetetlenül örültem, hogy a Szenteste előtti éjszakán elkészültem a ruhácskával is, így odatehettem a fa alá a legkisebbnek. Régen okozott valami, pláne ilyen apróság, ilyen nagy sikerélményt - ugye nem csoda, ha ezek után végül is derűlátóan várom a következő évet?