- Nekem is barna szemem van! - állapította meg a villamoson a helyes, göndör szőke fürtös, ovis korú kisfiú, miután hosszasan szemlélte az ölemben ücsörgő babát, aki ugyebár lány, egyenes szálú haja barna, és messze van még az ovitól, mégis, a kisfiú a sok szembeszökő különbség mellett talált egy közös vonást is, mert a gyerekek a felnőtteknél sokkal inkább hajlanak rá, hogy ne a különbségeket lássák egymásban, hanem a hasonlóságokat. Ennek aztán annyira megörült, hogy továbbiakat kezdett keresni, míg végül feltűnt neki a pici szájban a két aprócska alsó fog. - Nekem is két fogam van! - vágta ki, majd a kérdő pillantásomat látva helyesbített: - Nekem is van két fogam is.
Néhány nappal később egy pikniken odajött hozzánk egy kislány, és meglátva a baba horgolt ruháját, egyetlen mondatra egyszerűsítette a köszönés, bemutatkozás és udvarias társasági csevegés bonyolult formuláit: - Nekem is van fehér ruhám otthon.
A sokfogú kisfiú és a fehér ruhát is birtokló kislány példáját követve egy ideje azzal játszom, hogy közös vonásokat keresek mindenkivel, akivel találkozom a boltban, az utcán, a szülői értekezleten vagy a kormányablak irodájában. Nem mindig könnyű játék, de nagyon jó hatással van az empátiára.
