Az égi színeket talán az érzékenység nevezhetné meg

Mire sorra kerültünk a kormányablak ügyünknek megfelelő számú fülkéjénél, már valamennyi trükkömet bevetettem, elfogyasztottuk a magunkkal vitt tízórait, utána ittunk finom vizet, rajzoltunk, papírhajót hajtogattam és azt játszottuk, hogy a padló a tenger, meséltem a cicáról és a kutyáról, akik egymás legjobb barátai, megcsodáltam, milyen szépen tud a két és fél évesem balettozni (igaz, ezen a ponton kisebb konfliktusunk is támadt, mert követelte, hogy én is mutassam be a tánctudásomat, én viszont tekintettel voltam a többi hajszolt, ügyintéző állampolgárra, és határozottan nemet mondtam), énekeltünk (nagyon halkan), megnéztük a családi fotókat a telefonomon, szóval amikor végre sorra kerültünk, mind a ketten nagyon megkönnyebbültünk. Gyorsan elhadartam, miért jöttünk, odaadtam a hiánytalan dokumentációt (muszáj hozzátennem, mielőtt valaki emberfeletti képességeket tulajdonítana nekem, hogy a dokumentáció azért volt hiánytalan, mert ugyanezen ügyben két hosszas telefonos egyeztetés után harmadszor mentünk vissza személyesen, az első két alkalommal sajnos nem sikerült teljesítenem az állami bürokrácia lakcímbejelentéssel kapcsolatos magas elvárásait), utána pedig teljes figyelmemmel a ded felé fordultam, próbálva elérni, hogy a papírok kitöltésének ideje alatt viszonylag halkan és viszonylag nyugodtan üldögéljen az ölemben. Nehezen tudnám felidézni a beszélgetésünket, aminek az elején az ügyintéző hölgy még szívélyes mosollyal hallgatott minket, kis, egyetértő kacagásokkal kísérve a párbeszédet, arra viszont pontosan emlékszem, melyik volt az a mondat, ami után a hölgy tekintete megkeményedett, ajka szigorú vonallá zárult, modora rideggé és elutasítóvá vált: - Igen, a vízilovak határozottan kevésbé rokonszenves állatok, mint a tigrisek! Utólag belátom, hogy ez kétségtelenül diszkriminatív és akár rosszindulatúnak is mondható kijelentés, szégyellem is magam miatta, talán nem is mentség (és ha az is, ezt az ügyintéző hölgy nem tudhatta), hogy éppen előző nap olvastam egy cikket a Kolumbiában elszaporodó agresszív vízilovakról, és az sem, hogy a lánygyermeknél egy ideje igyekszem jó színben feltüntetni a tigriseket, amiktől sajnos néhány hete fél. Mindenesetre az ominózus mondat után a pecsétet már kifejezetten bosszúsan nyomta rá a papírunkra, az új okmányainkat pedig egyszerűen letette elém, egyetlen szó nélkül. Talán csak egy hajszálon múlt, hogy nem talált megint valami hibát az anyagokban, ha egy perccel előbb mondok csúnyát a hippopotamusról, lehet, hogy megint dolgunk végezetlenül kulloghattunk volna el. Sosem tudhatjuk, kiben mi lakik, kinek mi az érzékeny pontja. Azt ajánlom tehát, hogy akinek elintézendő ügye van az önkormányzatnál, postán, bankban, földhivatalban vagy bármely intézményben, az igyekezzék kellő elismeréssel szólni Isten minden teremtményéről, nem kizárva semmilyen színt, semmilyen formát, ha nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni!
A nagyobbik lánynak készült tavaszi pulcsi ilyen megengedő darab: sokszínű, változatos, jól megférnek rajta az eleje-háta hullámvonalai, az ujjak X-szemekből felépülő csíkjai és a kézelők áttört csipkéje.

Ravelry

Készen állok az indulásra, még úgy is, hogy tudom, félek az élettől, és önmagamtól még inkább*

A mai tizenévesek, mondják, folyton a számítógép előtt ülnek, amikor meg nem, akkor az okostelefonjaikat nyomkodják, szociális életüket a fészbukon élik, keveset mozognak, bezzeg a figyelmük ide-oda ugrál, nem lehet őket lekötni, az iskolában nem motiváltak, helyüket a buszon nem adják át, apjukat-anyjukat nem tisztelik, ahogyan egymást sem, virágzik köztük az online szívatás, nem olvasnak könyveket, szegény Jókai csak porfogó a polcon, borzalmas zenéket hallgatnak, nem járnak kirándulni a márciusi erdőbe, hogy áhítattal figyeljék a kis mókusok játékos ugrabugrálását a hajlékony tavaszi ágakon.
A mai tizenévesek, mondom én, bámulatos rugalmassággal integrálják a digitális világ eszközeit a hétköznapjaikba, és ha van rá módjuk, és főleg, ha van olyan referenciaszemély a közelükben, aki értelmes célt tud mutatni nekik, akkor kifejezetten építő, okos dolgokra használják ezeket (és, igen, ha nem találnak ilyet, akkor bugyuta, meddő tevékenységekbe is ölhetik az energiáikat); a szociális kapcsolataik életkorban és földrajzi elhelyezkedésben is jóval szórtabbak, mint a szüleik egy-két háztömbös gyerekkori barátságai (és, igen, ezért több veszélyt is rejtegetnek); sokan közülük nehezen találják meg a nekik való mozgásformát azokban az egyesületekben, intézményekben, amelyek főleg a versenysport utánpótlásra összpontosítanak és nem a mozgás közös örömére, de a legtöbben kilométereket képesek gyalogolni egy-egy jó hangulatú osztálykiránduláson, vagy órákig ugrálni nyáron a Balatonban a haverokkal (igen, jó volna, ha létezne még úgynevezett tömegsport, ahol nem csak a tehetségesek, hanem bárki örömmel sportolhatna, de nálunk csak stadionokra van pénz); azért a kevés tanárért, akik képesek őket a saját nyelvükön, jó eszközökkel megszólítani, rajonganak (és igen, akik meg nem, akik avíttas közmondásokkal megtámogatott átlátszóan didaktikus közhelyekben fogalmaznak, annak tojnak a fejére és a tantárgyára); szerencsére kellő mértékű dac van bennük az idős hölgyek és urak azon csoportja iránt, akik méltatlankodó agresszióval hazudtolják meg a buszon a saját elesettségüket és rászorultságukat az ülőhelyekre, de kifejezetten gyengéd figyelemmel képesek átvezetni egy gyengénlátó, fehér botos embert az úttesten, ha látják, hogy a járda szélén toporogva nem mer elindulni; kétségtelenül sok hülyeségbe beleviszik egymást (és ezen a téren is jóval inkább ki vannak téve a rosszra csábító hatásoknak az elődeiknél a névtelen gyalázkodásoknak teret adó és a következményeket meg az egyéni felelősséget káros módon elleplező közösségi médiumok világában), de ha már cyberbullying, akkor idézzük fel egy percre Nemecseket vagy A Legyek Urát,  és lássuk be, hogy a baj mindig ott üti fel a fejét, ahol nincs a közelben segítőkész, megértő és megbízható felnőtt, akit be tudnak vonni a problémáikba; amikor a könyvekkel macerálnánk őket, akkor nézzünk előbb körül: vajon hány felnőtt kezében látnak könyvet a metrón, és hányéban telefont (és vajon hány magyartanár van, aki néhány rövid, gondosan válogatott Jókai-szemelvény mellett a kortárs young adult fiction szekcióból is, azt jól ismerve válogat kötelező olvasmányokat); a borzalmas zenékre panaszkodók jó része örömmel illegette magát anno a Kacsatáncra, vagy ha korábbra akarunk visszanyúlni, akkor párás szemmel énekelte borgőzös családi névnapokon az Akácos út című örökzöldet; és végül: mókusfigyelés terén talán tényleg vannak lemaradásaik, de hogy a szabadba vágyakozással annak ellenére sincsen baj, hogy erdőért sokaknak már elég messzire kell utazni, azt kellően bizonyítja az az invázió, amelynek során a kamaszok ilyenkor tavasszal suli után ellepik városi(as) környezetük sokszor csak mutatóba megmaradt zöld - vagy szürke - területeinek legtöbbjét, a parkokat, játszótereket, hidakat, folyó- és rakpartokat.
Ehhez pedig a tavaszi szelek idején nem árt egy jó meleg, de az egyre gyakrabban lekerülő nagykabát miatt esztétikai minőségében is kifogástalan kardigán vagy kiskabát.

Ravelry

* A címet Kira Poutanen felzaklató könyvéből kölcsönöztem, amit minden gyakorló szülőnek (de különösen kamaszlányokat nevelőknek) kötelezővé tennék: A csodálatos tenger.

A gyermek ne tegyen semmit se azért, csak mert mondják neki! Semmi sem jó neki, csak az, amiről maga is érzi, hogy jó

Suttyomban megint leszökött az asztal melletti székről a kenyerével, ahová pedig már háromszor ültettem vissza, rendes ember asztalnál eszik és nem az édesbátyja szépen megvetett ágyában, különösen nem, ha az édesbáty Borsószem Királykisasszonyt megszégyenítő érzékenységgel reagál a legapróbb morzsákra is.
- Kicsim, mit beszéltünk meg, hol eszünk kenyeret?! - kérdem túljátszott felháborodással.
- Attal. Csüccs. - bólogat megértően.
- Akkor tessék visszaülni a helyedre, a tányérhoz! Nem morzsázhatod össze az ágyat! - mondom enyhébben, de még mindig megrovóan, mire ő a fejét nem megemelve alulról rám néz, lapos pillantással, vonakodva mászni kezd az asztal felé, persze nem szabályos mászással, négykézláb, hanem milliméterről milliméterre araszolva valami eszement kifacsart pózban, Daniel Day-Lewis alakítása A bal lábam című filmben kismiska az övéhez képest, majd az ágy közepénél hirtelen megáll, hasra veti magát, és a szemében kemény daccal odaütögeti a morzsálódó kenyérdarabkát a paplanhoz.

Ravelry

Tragédia egy képben

A pillanat, amikor harmadszor is elkezdem radikálisan visszabontani ugyanazt a hónapok óta készülő csipkekardigánt.

A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek

Minden évben depressziós leszek, amikor elkezdődik az iskola. Szeretem a gyerekeim társaságát, különösen, ha sem őket, sem engem nem szorít semmilyen időkényszer vagy feladatteljesítés  - és mi másról kéne szólnia a nyári szünetnek (vagy legalábbis egy részének), ha nem erről: a nemszorításról meg a társaságról.
Manapság, ha egy terméket vagy szolgáltatást el akarnak adni nekünk, két kifejezést kiabálnak felénk nagy hangon: rugalmasság és a személyre szabottság (feltételekben, választható terméktulajdonságokban, ügyintézésben). Óvatlanul azt hihetnénk, hogy az egész világ (legalábbis a pénzért megszerezhető része) olyan ütemre táncol, amilyenben fütyüljük alá a dallamot, de elég egy pici egyéni (fizikai, szellemi, esetleg esztétikai) érzékenység, ami miatt nem felel meg a "kifejezetten az igényeinkre kifejlesztett, speciális" izé, ráébredünk, hogy a valóban szabad választásnak komoly gátjai vannak, és sokszor a mindennapos megszokásaink se alakíthatók kedvünk szerint, inkább úgy kell a sokféle kötelezettség és kényszerítettség közé betuszkolni őket, ahogyan a japán metró tömegsűrítő szakemberei tuszkolják be szegény utasokat a szerelvényekbe.
A nyárban, a szünetben tehát az a jó, hogy az életritmusunk sátorvasait végre nem oda cövekeljük, ahol éppen van hely a nagy zsúfoltságban, hanem oda, ahová valóban szeretnénk - ahol éppen elfáradunk, vagy ahonnan jobb rálátás nyílik a csillagokra -, hogy szabadon hurkolhatjuk szépséges mintákba a rendelkezésünkre álló időt, és a napokat kedvünk szerint színezhetjük együtt tarkára. Nem könnyű mindettől elbúcsúzni, úgyhogy bánatomban készítettem egy kicsi táskát, amiben elfér egy könyv, pénztárca és telefon az iskolaév tankönyvkupac nélküli, szabadabb napjain.

A szünet utolsó ajándéka a nyári napokra emlékeztető,
de egész évben hordható kistáska

A válasz a kérdéstől függ

Előbb vagy utóbb minden szülő életében eljön a pillanat, amikor a gyermekére tekintve felteszi a kérdést: hogyan lett ilyen?! Jó esetben a csöndes, introvertált, szerepléstől irtózó mama vagy papa gondol erre álmélkodva, miközben hitetlenkedve csodálja a dedet az anyák napi műsor főszerepében lubickolva az ovis ünnepségen, rosszabb esetben a kamaszkor környékén bukkan fel a kérdés, megidézve a csavargó hajlamú nagypapa, a karcos természetéről elhíresült, mindenkivel összetűző nagynéni, vagy a mérhetetlenül lusta unokatestvér képét.
Olvasom, hogy már a szüzesség elvesztésének időpontjáról is kiderült: nemcsak a személyiségjegyek, hanem a gének is hatással vannak rá. Másokkal beszélgetve azt is látom, hogy különösen az anyák szokása azon töprengeni, vajon ők rontottak el valamit, vagy a csúnya gének miatt hajlamos a gyermek a matekházi ignorálására, a koszos ruha ágy alá gyűrésére, az éjszakai viháncolásra a pihentető alvás helyett, a feleselésre, a rosszkedvűsködésre és arra, hogy a vasárnapi ebédhez megterített asztalon fintorogva szemlélje a salátát, de repetát kérjen a csokitortából.
Tudományos kísérletek egész sora vizsgálta már, hogy a személyiségünket a gének vagy a neveltetés határozza meg jobban, és legalább annyi kísérlet bizonyítja az egyik meghatározó voltát, mint a másikét - erős a gyanúm, hogy ebben a kérdésben a tudomány kevésbé mérvadó, mint a személyes meggyőződés. Én magam genetikapárti vagyok, ami persze nem azt jelenti, hogy a családi környezet hatását lekicsinyleném, sőt: úgy vélem, a gyerekeinket segíthetjük abban, hogy a magukkal hozott alapanyagokból jól főzzenek, és megtaníthatjuk őket arra is, hogy a készen kapott rosszat hogyan tartsák kordában.
A tél végi hónapokban három olyan kendő született nálunk, minek nagyon hasonló a genetikai állománya: mindhárom a Serenity minta és Bilum csodaszép Slika fonalának házasságából származik, de azért mindegyiknél más-más elrendeződésű a DNS lánc, így aztán három eltérő karaktert tisztelhetünk bennük.

Érzékeny, álmodozó természet, a konvenciókkal mit sem törődik

Gyakorlatias típus, aki jól tudja tálalni előnyös tulajdonságait

Rendszerető, ambíciózus személyiség,

szereti egy csepp pompával fűszerezni a hétköznapokat

Mint egy virág, oly egyszerű lett minden

Van az úgy, hogy a legegyszerűbb dolgok is óriási erőfeszítést kívánnak. Sajgó derékkal is kimenni a konyhába kakaót főzni a hazaérkezőknek. Megölelni, aki haragszik. Az ébren töltött éjszakai órák dacára sem ledőlni egy kicsit délután, hanem megvarrni egy elszakadt nadrágot. Válaszolni egy levélre. Kötni gyorsan egy meleg pulóvert, és felmérve a teljesítőképességünk határait, megelégedni egy egyszerű mintával.

Az egész pulcsi alig több, mint tíz deka, elképesztő
Ravelry

Láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt

A múlt héten - köszönhetően az elmúlt hónapok sokszor nagy energiákat kívánó előkészületeinek - megtisztelő, különleges és nagy odafigyelést igénylő feladatot kaptam: egy szívünknek nagyon kedves, tekintélyes vendéget kellett megérkezése után kísérnem és segítenem. Sajnos először csak a személytelen és túlzsúfolt Szülészet Szállóban kaptunk helyet, ahol a vendégünk szerint csak az általam szállított külön koszt volt első osztályú, minden más viszont pocsék (és csak egyetérteni tudtam vele), ám néhány nap múlva szerencsére át tudtunk jelentkezni a minden szempontból kiváló ellátást kínáló, barátságos Otthon Panzióba, ahol külön négyfős személyzet lesi vendégünk minden kívánságát, s olyan exta figyelmességekkel is szolgálnak neki, mint például a kizárólag az ő részére készített, puha takaró.

Ravelry

Csak legkisebb, legkedvesebb lánya részére nem találta meg a megígért ajándékot

A január jelentős részét ágyban töltöttem - nem mintha úgy döntöttem volna, hogy minden eddiginél komolyabban veszem a téli álmot, hanem mert nem állt módomban kikelni onnét. A rám szabaduló idő egy részében képes voltam némi értelmes tevékenységre, dolgoztam, kiolvastam néhány könyvet, befejeztem néhány kézimunkát; más részében (inkább bávatagon, mint értelmesen) számomra addig ismeretlen sorozatokat néztem a neten; a harmadik részéről meg inkább ne is beszéljünk.
Így ismerem meg Lady Emily-t az egyik helyes sorozatból, akinek számtalan gyermeke született, ám a forgatókönyvírók kegyetlensége folytán e számtalanból éppen azt a kettőt veszíti el, akiket bevallottan a kedvenceinek tart. A film végeztével gyorsan megkérdeztem a gyerekeimet, hogy szerintük nekünk melyikük a kedvencünk, mire kifejezetten értetlenül néztek rám, mondván: természetesen egyikük sem (ami megnyugtató visszaigazolása annak a lassan évtizedes igyekezetünknek, hogy az egyébként nagyon is különböző, ezért különbözően kezelendő gyerekeink mégis egyenlőnek érezzék magukat), és okosan megállapították azt is, hogy ennek a kérdésnek két gyerek esetében, főleg, ha különböző neműek, nincs is igazából létjogosultsága: szerintük inkább azoknak lehet kedvencük, akiknek több (vagy egyenesen sok) gyerekük van.
A másféle gyerekeim közül viszont egyáltalán nem nehéz kedvencet választanom. A legutóbb elkészültek közül egy meleg, mégis légies gyapjúkendő az, amit még augusztusban kezdtem el Nina csodás árnyalatú fonalából. Először úgy gondoltam, hogy egy kisebb méretet kötök, ám a minta elragadott, és jóval nagyobb lett a kendő test, mint eredetileg gondoltam. Nina szerencsére nem ijed meg az ilyesfajta kihívásoktól: bár az eredeti, feketecseresznyés-csokoládés színkeverék pontos összetétele már nem volt meg, mivel ezt a fonalat nagyon régen vásároltam, egy darabka neki küldött maradék alapján ahhoz nagyon hasonló, de kérésemre nem pontosan egyező árnyalatúra festett még 400 méternyi fonalat a szegélyhez. A különbség élőben nem olyan szembetűnő, mint a képeken, és a színek is sötétebbek, teltebbek - de egyáltalán nem bántam, hogy a sok szobában töltött nap után végre szikrázó napsütésben sétálhattam és fotózkodhattam újra.

Még több kép és ingyenes minta: Ravelry

Minden létező a kellő időben jön és múlik el

A kötéshez, horgoláshoz kapcsolódó elemi tapasztalataimnak talán a legfontosabbika, hogy a tervek, álmok így vagy úgy, előbb vagy utóbb, időnként mindenféle transzformációk után, de valóra válnak. Nem mindig akkor, amikor szeretnénk, nem mindig úgy, ahogyan elképzeltük, nem feltétlenül abból a fonalból és megesik, hogy egészen más méretben, mint eredetileg gondoltuk - de a kötés akkor is olyan műfaj, ahol nem lemondunk az elképzeléseinkről, hanem addig pakolásszuk őket fonalas kosárból szöszös dobozba, amíg végül mégis megszületnek. És az egészben az a jó, hogy ha az ember erre az alapvető dologra rájön, arra, hogy csak ki kell várni a megfelelő időt, lelkiállapotot és a körülmények kedvező összjátékát, akkor már maga a pakolászás, a tervezgetés is öröm, hiszen ott van mögötte a bizonyosság, hogy egyszer úgyis sikerül.
Lassan két éve lesz, hogy ennek a pulóvernek a mintáját eltettem magamnak azzal a felkiáltással, hogy a következő köteményem mindenképpen ez lesz, és annak is több, mint fél éve már, hogy megvettem hozzá a megfelelő fonalat egy leárazáskor. De kivárta az idejét, elkészült ez is, és akkora sikere lett, hogy a gazdája nem engedte blokkolni sem.

Ravelry

Feltűnt nekem, milyen pillantást váltottak közvetlenül belépésük után

Ha valaki élete első ottalvós táborába megy egy egész hétre (tegyük hozzá, nem egészen önként, mert ez egy erősen ajánlott gólyatáborféle, ami utólag minden bizonnyal tök jó lesz, sőt, kiiirály, vagy esetleg egyenesen zseniáliss!,  előzetesen viszont zűrös, félelmetes és mi lesz velem ott egyedül, s bár a részvétel jövőbeli szociális megtérülését rögtön beláttuk, az előzetes félelmeket azért ez a jövőbeli hasznosság csak részben enyhítette), annak kell valami otthoni meleg. Jó esetben (hiszen mégiscsak nyár van, sőt kánikula) inkább csak látványában meleg ez az otthoni dolog, de viselés közben nem annyira, ellenben feltétlenül puha és kényelmes. Legyen ugyanakkor kedves és szerény darab, olyan, ami nem vall hivalkodásra, ám legyen menő is és vonzó, mert az egy gólyatáborban azért fontos; és - már ha ennyi sok elvárás között még elfér egy olyan is, ami a ruhatárat kezelő személyzet számára fontos - legyen strapabíró, például jól mosható.
A tesztidőszak elkezdődött, bízom a jövő heti pozitív visszajelzésben.

Részletek: Ravelry

Újdonság számomra olyan hangot hallani, mint a magáé

A kézimunkás lányok virtuális valósága se nagyon különbözik egy kis falu közösségétől: ha egy új vegyesbolt nyílik, oda előbb-utóbb mindenki betér, van, aki csak nézelődni, mások meg kisebb-nagyobb beszerzéseket is megejtenek. Naná, hogy a nyitás után nem sokkal már én is ott kíváncsiskodtam az Árnika bolt kirakata előtt, és naná, hogy találtam olyat, aminek nem lehetett ellenállni: a pamut csipkefonal ára verhetetlen az itthon ebben a kategóriában elérhető változatokhoz képest, nem beszélve a színekről. A kép elkészülése óta kötöttem egy próbát is, jelentem a pamut nyakassága csak nyomokban maradt meg a csipke finomsága mellett ebben a fonalban, kifejezetten könnyű vele bánni. Ha törzsvásárló leszek, biztosan nem a csomagban rejlő kis ajándékok miatt - bár nem tagadom, hogy azok is levettek a lábamról.

Mivel csak néhány fotót szerettem volna lőni a legújabb zsákmányról, ezért szakértő segítséget most nem kértem, de a képekbe mégis beleszólt, pontosabban belenyúlt a család azon tagja is, aki veleszületett vizuális tehetsége révén az enyémnél jóval kiválóbb ízléssel tudja szépen elrendezni a dolgokat.

Könnyed nyári románc, avagy vigyázzunk Jane Austennel a strandon, mert úgy maradunk

Debbie, teljes nevén Miss Deborah Frances Eleonora Bliss, angol arisztokrata családba született, szüleit, nagyszüleit, de már dédszüleit is az előkelő társaság legbefolyásosabb személyiségeiként tartották számon. Édesanyja a szokásoknak megfelelően nagy gondot fordított a nevelésére, így hajadon korára Debbie birtokába került mindazon képességeknek és ismereteknek, amelyek díszei egy jó házból való úrilánynak. Modora könnyed és finom volt, mint a leglágyabb selyemből készült keleti kendők, természete simulékony, mint a tavaszi zsenge vesszők; szokásaiban állhatatos, kedvteléseiben rugalmas, elhatározásaiban szívós kisasszonnyá lett - és természetesen mindezen előnyös és kívánatos tulajdonságait tökéletes és ragyogó küllem koronázta. A jobb társaság összejövetelein ő volt az ünnepelt szépség, a hozzáértő házasságszerző asszonyok mindegyikének volt valamilyen nagyra törő terve vele kapcsolatban, de tudták azt is, hogy Debbie vonzalmát csakis a legkiválóbb ifjú nyerheti el. Mindazonáltal Debbitől távolt állt a rátartiság, sose gondolt magára kiválóságként, s ha jövőjéről ábrándozott, mindig finom tónusú, pasztell árnyalatú ruhákban képzelte el magát elegáns szalonjában, egy hasonlóan arisztokratikus, kissé tartózkodó modorú férj oldalán.

Arthur Kato Kezi-Rokka furcsa hangzású, egzotikus nevét magyar származású édesanyjának köszönhette, de rokonai és ismerősei egytől-egyig rövid, kedves becenevén szólították: Art-nak. Életvidám, adakozó és tevékeny édesanyja a születése pillanatától másképpen nevelte őt, mint ahogyan az úri házak csöndes, szabályozott világában megszokott volt. Nem bízta dadusok és nörszök gondjaira, helyette saját kezével kapta fel, amikor csak kedve tartotta, simogatta, szeretgette, órákon át foglalkozott vele, a fegyelmezést viszont nem tartotta fontosnak, s egy-egy közös mókázás után tovább engedte a gyermeket saját, szabad útjára. Arthur mindezt alaposan ki is használta, erre-arra tekergett, csavargott, akkor evett, amikor kedve tartotta, ott hajtotta álomra a fejét, ahol végképp legyűrte a fáradság, szilaj és zabolátlan, önfejű ifjúvá serdült. Természetének bizonyos jellegzetességei egészen vaskossá lettek, míg más tulajdonságai alig észrevehető, finom szálakként szőtték be jellemét. Extravagáns egyéniségét feltűnő, jellegzetes színekkel szerette hangsúlyozni, de ezen túl nem fordított nagy gondot a megjelenésére, hol az inge lógott rendetlenül, hol egy öreg, bolyhos kabátot kapott magára. Barátai rajongtak a meleg szívű, bátor fiúért, aki mindig meg tudta lepni őket egy-egy bolond ötletével.

A két fiatal valószínűleg soha nem találkozott volna egymással, ha Debbie egy fülledt augusztusi reggelen véletlenül nem nyitott volna be rossz terembe abban a drága, Camden-beli művészeti iskolában, ahová édesanyja azért íratta be, mert meggyőződése volt, hogy a fiatal úrilányok megfelelő nevelésének a művészettörténet tanulmányozása és a festészet alapjainak elsajátítása is része kell, hogy legyen. Art - akit ösztöndíjjal vettek fel, miután a felvételi bizottság tagjainak egy csoportja komoly vitába bonyolódott néhány hevesen ellenkező konzervatív mesterrel, akik személyes sértésként tekintettek a fiú sajátos hangulatú, expresszív, különös képeire - Art tehát ott ült a teremben, felnézett, és ennyi elég is volt, hogy sorsuk örökre megpecsételődjék. 

Természetesen meg kellett küzdeniük mindkettejük családjának határozott tiltakozásával, ám (miután Debbie, életében először, konok szilárdsággal tartott ki a választása mellett, és Art, szintén életében először, állhatatosan ragaszkodott ahhoz, hogy a lánnyal való kapcsolatát hivatalosan is megerősítse) a szülők egy idő után belátták, hogy a legjobb, mit tehetnek, ha segítik az ifjú pár boldogulását. A kezdeti kétkedést szerencsére semmi nem igazolta: a két, oly annyira különböző jellem azóta is meglepően nagy harmóniában, simogatóan puha boldogságban él együtt. Debbi finom kiegyensúlyozottságával tökéletesen ellensúlyozza Art hullámzó kedélyének gyors változásait, amelyek viszonzásul kellő változatosságot és izgalmakat visznek mindkettejük életébe. A felsőbb társaság is hamar a szívébe fogadta kettősüket, s ma már hajlamosak őket egyszerűen úgy emlegetni: a tökéletes páros.

Ravelry oldal

De én nem vagyok ilyen

Az üres tükörben zen-mestere alaposan lehordja Jan szant, amiért robogóját figyelmetlenül vezette: 

Ez a történet jutott az eszembe, amikor végiggondoltam, miért is lett nekem ez a - rám egyébként nem nagyon jellemző - vörös maxipulcsim vagy kis vörösöm, ha úgy tetszik. Mert a Barka boltban egyszer átpakolták a polcokat, én meg odatévedtem a Drops Alpacához, és onnantól nem eresztett ez a különös, kiismerhetetlen fonal, aztán pár héttel később Elinor pont egy olyan mintát mutatott meg, amit ki kellett próbálnom, és mivel meglepően könnyedén kötöttem meg a csipkés sapkát, amiről pedig azt hittem, nehéz lesz, ez más csipkés minták keresésére buzdított, ráadásul éppen akkoriban valaki úgy gondolta, hogy a születésnapomra fonalutalvány lenne a legjobb ajándék, s ez elég is volt a hét gombócra - amikor pedig ezek a szálak összetalálkoztak, éppen tél volt, színt akartam az életembe, erőteljes, lángoló színt, úgyhogy végül nem azt a csodálatos szürkét választottam, hanem ezt a csodálatos sötétvöröset.

Fonal: Drops Alpaca, vörös (3650)

Minta: Ladies Lace Dress, Tanja Steinbach
Több a ravelry oldalon.

Abszolút valóság

Egyszerűen lenyűgöz a kötött kelme szerkezete blokkolás előtt, amikor a gyönyörűséges hepehupák még plasztikusak, amikor a szaporításokból és a fogyasztásokból - a hiányokból és a többletekből - ívek épülnek és horpadások mélyülnek, mintha csak a saját személyes sorsunk hiányainak és többleteinek térképét nézegetnénk. Ilyenkor még minden irányban kiterjedése van a később már kétdimenziós felületnek . Ilyenkor még saját teste van a kötött anyagnak, ami blokkolás után már a kész ruhadarabot viselő test alakját veszi fel - veszteség és nyereség egyszerre. És lenyűgöz az is, hogy ez az összetett struktúra, a különféle formák és alakzatok teljessége egyetlen hosszú szálból jön létre, ahogyan a DNS-láncból az élet - egyetlen alázatos, alkalmazkodó, formálható és mégis diadalmasan erős fonalszálból.