Azt figyeltem meg, és másoktól is azt hallom, hogy sokszor éppen a legutolsó simítás, egy szegély meghorgolása, egyetlen rövidke varrás, néhány gomb állnak a befejezettség útjában - és nemcsak azért, mert ezek az aprómunkák gyakran unalmasak. Miközben alig várom, hogy készen lássam a munkámat, hogy viselhessem vagy viselje az, akinek szánom, hogy betölthesse a rendeltetését, valami mégis visszatart, valami elnehezíti bennem a szándékot. Mintha attól félnék, hogy a végeredmény nem fog tetszeni, hogy nem fogom tudni elfogadni a kisebb-nagyobb hibákat, amelyek nélkül nem létezhet semmilyen élő vagy élettelen teremtmény. Vagy mintha attól tartanék, hogy amikor készen, a maga teljességében pillantom meg azt, amit létrehoztam, nem olyan lesz, amilyennek részleteiben vagy a terveimben láttam. És persze benne van ebben a késlekedésben az alkotás öröméről való lemondás kínja is: a kész munka után nem mindig jönnek azonnal új tervek, nem mindig van kéznél új alapanyag, és néha nincs miből új erőt meríteni, hogy nekikezdjünk valami másnak.
Talán ezért is szeretem nézegetni a még megkezdetlen gombolyagokat, az új motringokat (azon túl, hogy gyönyörűség nézegetni őket): mert egyszerre hordozzák a végtelen lehetőségeimet, a szabadságomat a választásban, és legfőképpen a bizonyosságot, hogy minden lezárás után megadatik az újrakezdés lehetősége.
