A hatásos díszletezésről

Jó, azt mondjuk kénytelen vagyok elismerni, hogy a poézis pillanataihoz spiritusz is kell, legalábbis tegnap este, amikor az alkonyatnak éppen abban a negyedórájában értem haza, amikor lehetetlenség eldönteni, hogy a sötétség már elérte-e a maga teljességét, vagy még éppen nem, de mindjárt, és az égen alacsonyan gomolygó hatalmas, sötét felhők eltakarták ugyan a holdat, de mert alig vagyunk néhány nappal a telihold előtt, a holdfény ereje arra éppen elég volt, hogy a felhők kontúrjait a vészjósló hangulat érdekében élesen kirajzolja, én meg mentem a sötét gangon, csönd volt, és erről eszembe juthatott volna egy klassz Wordsworth-vers, vagy Coleridge, de nem az jutott; mert a bolond öregasszony lakása előtt hirtelen megmozdult a fal, pontosabban a sötétség megsűrűsödött és elvált a faltól, én meg jéggé dermedtem, de egy pillanat múlva rájöttem, hogy nem a fal az és nem a sötétség, hanem maga a néni, a szokásos hosszú gyapjúszoknyában, hosszú szövetkabátban és kalapban, és - gondolom azért is, mert ellensúlyozni akartam ezt a nevetséges kis ijedelmemet - bevillant, hogy kedvesen megkérdezem, meglett-e a pumpa, de ezt a gondolatot rögtön el is sodorta a egy borzalmas kép, jaj, nem, gondoltam, miközben zavartan köszönve elsiettem mellette a folyosón, még a végén átváltozik nekem a szipirtyó, mint Zsákos Bilbó, amikor a gyűrűjét akarja, rám veti magát, és akkor nekem végem.

Sajnos gangos festményt nem találtam, csak ilyen tengerest, de kb. ilyen volt