Tragédia egy képben

A pillanat, amikor harmadszor is elkezdem radikálisan visszabontani ugyanazt a hónapok óta készülő csipkekardigánt.

A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek

Minden évben depressziós leszek, amikor elkezdődik az iskola. Szeretem a gyerekeim társaságát, különösen, ha sem őket, sem engem nem szorít semmilyen időkényszer vagy feladatteljesítés  - és mi másról kéne szólnia a nyári szünetnek (vagy legalábbis egy részének), ha nem erről: a nemszorításról meg a társaságról.
Manapság, ha egy terméket vagy szolgáltatást el akarnak adni nekünk, két kifejezést kiabálnak felénk nagy hangon: rugalmasság és a személyre szabottság (feltételekben, választható terméktulajdonságokban, ügyintézésben). Óvatlanul azt hihetnénk, hogy az egész világ (legalábbis a pénzért megszerezhető része) olyan ütemre táncol, amilyenben fütyüljük alá a dallamot, de elég egy pici egyéni (fizikai, szellemi, esetleg esztétikai) érzékenység, ami miatt nem felel meg a "kifejezetten az igényeinkre kifejlesztett, speciális" izé, ráébredünk, hogy a valóban szabad választásnak komoly gátjai vannak, és sokszor a mindennapos megszokásaink se alakíthatók kedvünk szerint, inkább úgy kell a sokféle kötelezettség és kényszerítettség közé betuszkolni őket, ahogyan a japán metró tömegsűrítő szakemberei tuszkolják be szegény utasokat a szerelvényekbe.
A nyárban, a szünetben tehát az a jó, hogy az életritmusunk sátorvasait végre nem oda cövekeljük, ahol éppen van hely a nagy zsúfoltságban, hanem oda, ahová valóban szeretnénk - ahol éppen elfáradunk, vagy ahonnan jobb rálátás nyílik a csillagokra -, hogy szabadon hurkolhatjuk szépséges mintákba a rendelkezésünkre álló időt, és a napokat kedvünk szerint színezhetjük együtt tarkára. Nem könnyű mindettől elbúcsúzni, úgyhogy bánatomban készítettem egy kicsi táskát, amiben elfér egy könyv, pénztárca és telefon az iskolaév tankönyvkupac nélküli, szabadabb napjain.

A szünet utolsó ajándéka a nyári napokra emlékeztető,
de egész évben hordható kistáska