Celesztin, a macska belehuppant a húslevesbe, így kezdődnék a novella

Értem én, hogy a macskák és a fonalgombócok is puhák, ezerfélék, fotogének és stresszoldó hatásúak (kivéve, amikor a macska ellopja, lelöki, felborítja, összetépi, megeszi, kirágja vagy feldönti, a fonal pedig szakad, gubancolódik, hatodik öblítés után is fog, álltában is szöszösödik, embertelenül csúszik a tűn, vagy visszabonthatatlan), de lássuk be, hogy a párhuzamok ellenére fonal és macska gyakran nem kompatibilis jószágok - mégis, mi lehet akkor a lélektani oka annak, hogy a fonalasok nagy része - beleértve engem - teljesen irracionális módon, önként osztja meg egy vagy több olyan lénnyel a háztartását (és a fonalas kosarait), aki ilyet képes tenni?!

Lehet, hogy a megejtő pillantás a titok nyitja?!