Virágzó fák árnyékában nincsenek vadidegenek

Juharlevél hull - 

Látod? Egyszer az arca, 

Egyszer a háta. 

Ha már munkaköri túladagolást nem védhetem ki, magánemberként legalább alig fogyasztok médiatermékeket - kivéve persze a gyerekeim által küldözgetett YouTube videókat és Insta képeket, amiket nemcsak kötelességtudóan megnézek, hanem hasonló élvezettel viszonzok is. Így esett, hogy teljesen elképedtem, amikor nemrég, valami otromba, főfájdító megfázással birkózva a reggeli teám és a bevásárlás között engedélyeztem magamnak még negyed óra bambulást, és rákattintottam az egyik legnépszerűbb életmód portál főoldalára, lazításképpen.
A címek ugyanis egy rendkívül hatékony, ám meglehetősen ellenszenves, szabályelvű tanárnő pattogó utasításait idézték fel, aki következetes szigorral préselné ki a legjobbat az egyelőre hibát hibára halmozó  tanítványaiból. "Így válogasd helyesen a szelektív hulladékot" (ha már eddig rosszul csináltad), "5 hiba, amit sose kövess el edzés után" (hibák, ejnye!), "Tíz hely, amit látnod kell!" (ha mégsem, igazolhatatlan mulasztás!) - és így tovább, fölényes cikkek sora arról, hogyan legyen megfelelően lapos hasad, hogyan moss hatékonyan, hogyan gondozd igényesen a háziállataidat, milyen tánctanfolyamra iratkozz be, de rögtön - miközben olyan szavak és kifejezések záporoztak a fejemre tompa puffanással, mint a hiába, hatékony, fejben dől el, felkészülés, fejlődj, tökéletes, küzdelem, halogatás. A portál fő üzenete nagyjából az volt, hogy tökéletlennek lenni megvetendő bűn, ami ellen szüntelenül küzdeni még álmunkban is kötelességünk.
Ahogy végiggörgettem az oldalt, először szorongani kezdtem, éreztem, ahogy a stresszhormonok szétáradnak a testemben, amiért az elmúlt öt percben semmiben nem fejlődtem, passzívan ücsörgök, vélhetően az orromat se fújom elég hatékonyan, és minden bizonnyal a C-vitamint is rossz időben vagy helytelen adagban veszem be. Utána dühös lettem, legvégül pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon csak a napi szerkesztő adrenalinfüggő, vagy tényleg, hivatalosan is eltűnt túlszabályozott életünkből a spontaneitás, az ösztönösség, a hibázás kedélyes esetlegessége, és a célelvű eredménycentrikusság vajon végleg legyűrte-e a létezés öncélú örömét.
Tegnap aztán, amikor kézbe vettem, és (egy kicsit sem hatékony, jócskán elhúzódó vacsora-fürdetés-altatás szeánsz után) még az éjjel ki is olvastam Annás gyönyörű könyvét az ecoprint fonalfestésről, megnyugodtam. Nemcsak azért, mert a könyv szépséges képeinek, természet adta színeinek bámulása felér egy kiadós erdei sétával, ami után valósággal újjászületik az ember, és nem is csak azért, mert szép fonalakat nézegetni bármikor jó, teljesen függetlenül attól, hogy fogok-e valaha is ecoprintelni vagy sem, hanem azért is, mert végigolvasva a hihetetlen könnyedséggel megírt, kifejezetten szórakoztató könyvet (szakácskönyveket lehet még ilyen élvezettel lapozgatni!), az embernek meggyőződésévé válik, hogy ha ráhagyatkozunk a természet titkos erejére, amit uralni soha nem fogunk, de kiismerhetünk, és kellő alázattal együtt is dolgozhatunk vele, akkor ezzel a végtelenül egyszerű módszerrel gyakorlatilag bármint csinálunk bármivel, az gyönyörű lesz. Ha mégsem, akkor is. Hogy bármihez nyúlunk, az ragyogóan széppé válhat pusztán a jelenlétünktől, a figyelmünktől, a neki ajándékozott időnktől és bizalmunktól.  Ennél szebb üzenetet pedig nem nagyon tudok elképzelni.

A kép forrása: Ecoprint fonalfestés, Annás kertje

Hová megyünk most, s mit tartogat számunkra a jövő?

Mindjárt becsengetnek.
Nem tudom, mások hogy vannak vele, nekem nem nagyon könnyű útravalót találni és adni a tanévhez. Van, ami idővel talán sokaknak könnyebb lesz - bár az épp most tanulók számára inkább bosszantóak az afféle  híresztelések, hogy az utánuk jövő szerencsések már megúszhatják a kémia- és fizikaórák gyötrelmeit (bezzeg nekik még kémiai képletek tömegét kell bemagolni!), de van, ami nehezebb. A mi szüleinknek elég volt szembenézni a "de minek kell a kromoszómáról tanulnom, amikor ötéves korom óta tudom, hogy menő fagylaltárus leszek?!" típusú könnyes kirohanásokkal, a mai fiatal elmék viszont, akik gyerekes illúzióikat már gyakorlatias belátásra és ehhez igazított érvkészletre cserélték, könnyedén félresöprik a leckeírást sürgető vasárnap esti szülői buzdítást olyasféle komoly kijelentésekkel, miszerint jövőkutatók állítják, hogy bő egy évtized múlva a ma létező szakmáknak nagyjából 15 százaléka marad csak meg, és a helyükbe vagy a mesterséges intelligencia lép, vagy olyan megoldások, amiket mi még el sem tudunk képzelni. A régi világhoz igazított iskolarendszerben szinte lehetetlen nap mint nap motiváltnak maradni, vagy a tudatos pályaválasztásra készülni, miközben körülöttük számtalan felnőtt példa bizonyítja, hogy az emberek nagy része nem azzal foglalkozik, amire évekig vagy évtizedekig készült, és hogy lassan az válik általánossá, de legalábbis kívánatossá, ha valaki tízévente rugalmasan alkalmazkodik a munkaerőpiaci elvárásokhoz, és ügyesen szakmát cserél.
A divatos sztár-történész szerint a legjobb tanács, amit egy olyan 15 évesnek adhatunk, aki egy elmaradott oktatási rendszerben próbál felkészülni a jövőjére, az volna, hogy ne támaszkodjon túlságosan a felnőttekre, akik maguk is meglehetősen elveszettek a soha nem látott gyorsasággal átalakuló világban, és fogalmuk se lehet a holnapot alakító folyamatokról. Hiába vagyok hajlamos egyetérteni, szívesebben fogalmaznék tagadás helyett állító formában. Így aztán, azt hiszem, a legjobb tanács, amit a saját gyerekeimnek adhatok a tanévre készülve, hogy - megadva a császárnak, ami a császáré - próbáljanak ellenállni a tanagyag vad nyomásának, vegyék annyira komolyan a saját, iskolán túli életüket, amennyire csak bírják; formáljanak belőle színes, szivárványos, varázslatos matériát, amiből magukra szabhatják a saját jövőutazós köpönyegüket.

A bal felső kép bizonyítja, hogy egy ilyesféle köpönyegben nemcsak ők,
de a jövőutazáshoz asszisztáló anyák is igen komfortosan mozoghatnak

Még sokkal több kép: Ravelry

Az égi színeket talán az érzékenység nevezhetné meg

Mire sorra kerültünk a kormányablak ügyünknek megfelelő számú fülkéjénél, már valamennyi trükkömet bevetettem, elfogyasztottuk a magunkkal vitt tízórait, utána ittunk finom vizet, rajzoltunk, papírhajót hajtogattam és azt játszottuk, hogy a padló a tenger, meséltem a cicáról és a kutyáról, akik egymás legjobb barátai, megcsodáltam, milyen szépen tud a két és fél évesem balettozni (igaz, ezen a ponton kisebb konfliktusunk is támadt, mert követelte, hogy én is mutassam be a tánctudásomat, én viszont tekintettel voltam a többi hajszolt, ügyintéző állampolgárra, és határozottan nemet mondtam), énekeltünk (nagyon halkan), megnéztük a családi fotókat a telefonomon, szóval amikor végre sorra kerültünk, mind a ketten nagyon megkönnyebbültünk. Gyorsan elhadartam, miért jöttünk, odaadtam a hiánytalan dokumentációt (muszáj hozzátennem, mielőtt valaki emberfeletti képességeket tulajdonítana nekem, hogy a dokumentáció azért volt hiánytalan, mert ugyanezen ügyben két hosszas telefonos egyeztetés után harmadszor mentünk vissza személyesen, az első két alkalommal sajnos nem sikerült teljesítenem az állami bürokrácia lakcímbejelentéssel kapcsolatos magas elvárásait), utána pedig teljes figyelmemmel a ded felé fordultam, próbálva elérni, hogy a papírok kitöltésének ideje alatt viszonylag halkan és viszonylag nyugodtan üldögéljen az ölemben. Nehezen tudnám felidézni a beszélgetésünket, aminek az elején az ügyintéző hölgy még szívélyes mosollyal hallgatott minket, kis, egyetértő kacagásokkal kísérve a párbeszédet, arra viszont pontosan emlékszem, melyik volt az a mondat, ami után a hölgy tekintete megkeményedett, ajka szigorú vonallá zárult, modora rideggé és elutasítóvá vált: - Igen, a vízilovak határozottan kevésbé rokonszenves állatok, mint a tigrisek! Utólag belátom, hogy ez kétségtelenül diszkriminatív és akár rosszindulatúnak is mondható kijelentés, szégyellem is magam miatta, talán nem is mentség (és ha az is, ezt az ügyintéző hölgy nem tudhatta), hogy éppen előző nap olvastam egy cikket a Kolumbiában elszaporodó agresszív vízilovakról, és az sem, hogy a lánygyermeknél egy ideje igyekszem jó színben feltüntetni a tigriseket, amiktől sajnos néhány hete fél. Mindenesetre az ominózus mondat után a pecsétet már kifejezetten bosszúsan nyomta rá a papírunkra, az új okmányainkat pedig egyszerűen letette elém, egyetlen szó nélkül. Talán csak egy hajszálon múlt, hogy nem talált megint valami hibát az anyagokban, ha egy perccel előbb mondok csúnyát a hippopotamusról, lehet, hogy megint dolgunk végezetlenül kulloghattunk volna el. Sosem tudhatjuk, kiben mi lakik, kinek mi az érzékeny pontja. Azt ajánlom tehát, hogy akinek elintézendő ügye van az önkormányzatnál, postán, bankban, földhivatalban vagy bármely intézményben, az igyekezzék kellő elismeréssel szólni Isten minden teremtményéről, nem kizárva semmilyen színt, semmilyen formát, ha nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni!
A nagyobbik lánynak készült tavaszi pulcsi ilyen megengedő darab: sokszínű, változatos, jól megférnek rajta az eleje-háta hullámvonalai, az ujjak X-szemekből felépülő csíkjai és a kézelők áttört csipkéje.

Ravelry

Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilencz órakorig

Hétfő reggel csodálkozva láttam, hogy a kicsi lány nem kel fel a szokásához híven az ébresztőre, hanem még azt is átalussza, ahogy a bátyja megreggelizik, elkészül és elindul az iskolába, sőt, még ezután is olvashattam mellette nyugodtan az ágyban egy fél órát, csak akkor kezdett ébredezni. Ez azután másnap, harmadnap és egész héten megismétlődött. Eközben esténként azon csodálkoztam, hogy a megszokott lefekvési időben még egyáltalán nem voltunk annyira fáradtak, mint máskor, rendesen. Kedden, a mindenféle tevékenység közepette, egyszer csak arra riadtam, hogy nem este fél hét van, hanem már fél nyolc, csak az elektromos sütőóránk egy órát késik, és bár furcsálltam, hogy az eltérés éppen egy kerek óra, nem tulajdonítottam ennek jelentőséget, a szerkezetek néha megbolondulnak, gondoltam. Csütörtökön aztán a villamosra sietve valamiért rápillantottam a vásárcsarnok mechanikus órájára, ami szintén egy órával kevesebbet mutatott, mint a telefonom, és akkor rájöttem, hogy mindez nem lehet véletlen, és néhány szavas netes kutakodás után ki is derült, hogy igen, vasárnap óraátállítás volt, és a gyerekeim csak azért nem késtek a héten az iskolából, mert a nagyon okos telefonjaink és számítógépeink automatikusan váltottak, s ennek megfelelően az ébresztő is időben, a múlt héthez képest egy órával korábban szólt reggelente.
Az örömteli tanulság, hogy minden ellenkező látszat ellenére még mindig van bioritmusunk, ami - figyelmen kívül hagyva az egyezményes koordinált világidő éppen aktuális konszenzusát - megfelelően látszik működni. A kicsit kevésbé örömteli tanulság az lehet (és ez minden bizonnyal túlzó, de ettől még nem kevésbé rémisztő gondolat), hogy ha a mostani tapasztalatból kiindulva megállapíthatjuk, hogy megfelelő mennyiségű automata kütyüvel körülvéve egy ilyen jelentős mértékű változást az életünk legalapvetőbb szervezését is meghatározó mért időben gyakorlatilag nem érzékelünk (vagy nem feltétlenül), akkor ebből következően akár egy armageddont vagy világuralmi hatalomátvételt is le lehetne vezényelni észrevétlenül az észlelt valóság átállításával a minket körülvevő okos készülékeken, vagy, ha úgy tetszik, hogy az észlelt valóság az éppen aktuális uralkodó érdekeknek megfelelően, tetszés szerint alakítható. Még szerencse, hogy az egészséges bioritmus mellett az egészséges énvédelmi mechanizmusaink is működnek, így aztán a spekulatív világvége víziók helyett inkább élvezzük az ünnep nyújtotta szabadabb időbeosztást, a lehetőséget, hogy ki-ki elmerülhet az általa leginkább kedvelt tevékenységekben, és hogy reggelente semmilyen ébresztő nem szól, hanem mindannyian alszunk inkább, sokáig.

A szó talán de inkább biztosan nem

Egy szavába sem került, szemen szedtem, egyiket a másikba öltöttem, aztán átadtam neki, és azóta csűri-csavarja, kiforgatja vagy csak hanyagul odaveti, de nem hiszem, hogy az övé lesz az utolsó.

Ravelry oldala is van, de elég trehány,
például nem mértem meg és nem tudom, hány gombóc fogyott