Itt van egy puha párna, hajtsd le szépen a fejedet

Látom a sokakkal megosztott képeket a fészbukon: szép, fekete-fehér ünneplőkben lefotózott, európai iskolásokról, akik mosolyogva vagy durcásra húzott szájjal indulnak neki az új iskolaévüknek. Aztán pedig látok másfajta képeket, Európán kívüli, színes és véres ruhákban lefotózott, meggyilkolt gyerekekről, akik már soha nem indulnak sehova, nem mosolyognak és nem is lesznek durcásak többé. És látom azokat a gyerekeket is, akik eljutottak idáig és most az utcakövön alszanak,  és bár nem ismerem őket, hálát adok Istennek, hogy ők megmenekülhettek. Látva ezeket a kontrasztokat, egyre növekszik bennem a szeretteim zsigeri féltése, amit nem csitít, csak a fohász, hogy nekik soha ne kelljen még csak közvetetten se megélniük ilyesfajta borzalmakat. Nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet erre másképpen reagálni, mint alázatos részvéttel. Nem tudom, hogyan kell intézményesen, európai szinten kezelni egy ilyen krízishelyzetet, nem tudom, milyen politikai erő tudna beavatkozni és hogyan; megértem azokat az embereket, akiknek a megszokott, boldog vagy boldogtalan európai hétköznapjait így vagy úgy, de kényelmetlenné teszik a menekülő emberek, de ha szokás nagy mellénnyel pozitív jelzőként használni a szót, európai, kicsit lenézve minden és mindenki mást, ami vagy aki nem az, akkor vegyük észre, hogy ez a - jogos vagy ok nélküli - felsőbbségtudat kötelez is: emberségre, részvétre, konstruktív problémamegoldásra. Egy tál levesre, meleg takaróra, puha párnára.

A szerencsés, európai nagylányomnak kezdtem el még két éve,
de most, hogy végre befejeztem, mégis a szerencsés, európai fiam kérte tőle el magának,
és meg is kapta