Csak addig fáj, míg végképp elszakad

Ugyanakkor (csak hogy a dolog visszájára is vessünk egy pillantást): a végtelenben is kell fogódzó, legyen az akár a cél, ami felé törekszünk, akár egy akadály, ami a törekvés elébe áll.
Mindig csodáltam azokat, akik hihetetlen lelkesedéssel vágtak bele új dolgokba, akik alighogy eldolgozták az utolsó szálvégeket, máris képesek ráhurkolni a tűre az új kezdőszemet. Akik csak úgy ösztönösen nekikezdenek egy munkának, és nem tépelődnek azon, hogy kerek legyen vagy hosszúkás, egyszerű vagy bonyolult szerkezetű, akik látják a fonal karakteréből, hogy milyen forma áll majd jól neki. Akiknek nincsen szükségük próbálgatásra. Még tavaly történt: ott álltam a Barka boltban a polcokkal szemben, néztem a sok puha színt, amikor Luca odalépett hozzám, és megkérdezte: - Mi ez a kétségbeesés az arcodon?! És jól látta, ott (ott is), akkor (akkor is) szinte kétségbeestem attól, hogy ki kell választanom egyet a sok közül. De sokszor ugyanilyen nehéz a kiválasztott fonalhoz mintát keresnem - és minél kedvesebb, különlegesebb az a fonal, annál nehezebb, annál erősebben élem meg a Wahl ist Qual igazságát. Idővel (és a technikai tudás gyarapodásával) persze ebbe is belejön az ember: minél többet kötök, annál könnyebben nyugszom bele, hogy abban a pillanatban, amikor kiválasztok és elkezdek egy mintát, lemondok sok más (esetleg jobb) lehetőségről - de azért nagyon örültem, amikor nemrég megtaláltam Martin Buber könyvében ezt, az én örökös tipródásomat igazoló részt: "A tett áldozatot és kockázatot foglal magába. Az áldozat: a végtelen lehetőség feláldozása a kiválasztott forma oltárán; mindent, ami akár csak egy pillanattal előbb játékosan felvillant az ember látómezejében, ki kell törölni".
Ez a gyönyörű fonal nagyon nehezen találta meg a maga formáját a kezeim között, Hannah Fettig mintája előtt három másikat is elkezdtem belőle, de egyik se volt az igazi. Lassan készült, nagyon-nagyon lassan, ami talán nem csoda, mert megdöntöttem a saját rekordomat: eddig ez a legvékonyabb fonal, amiből ruhadarabot készítettem. De megérte, mert a lányom szerint ez egy sajátos two in one kardigán lett: rá is jó, és rám is...

Fonal: Malabrigo Silkpaca (416 Indiecita)
Minta: Featherweight Cardigan
Több a Ravelryn.

Kóstoló, ami a habzsolás veszélyével fenyeget

Nem szeretem a lusta kötést,  vagyis egészen pontosan: bár kötni szeretem, hiszen egyszerű, gyors, de a kötésképe nem tetszik. Sok szép kendőmintától eltántorított már, hogy lustakötéssel készültek. De amikor megláttam ezt a mintát, rögtön Rúmi, a perzsa költő szavai jutottak eszembe: aki nem kóstolta, nem ismerheti, és úgy döntöttem, hogy ez a szabálytalan, rendhagyó forma megérdemli, hogy belekóstoljak ebbe is, megismerjem ezt is.  Gyönyörűnek találom a benne futó íveket, amiket a lyuksorok kiadnak, és amik olyanok, mint a fénybe tartott, áttetsző falevelek erezete. Mire elkészültem vele, már nem értettem az addigi idegenkedésemet a lustakötéstől.
S ha már szokatlan forma: egy igazán szabálytalan személyiségnek szántam (esküszöm, nem az alliteráció kedvéért írom!) születésnapjára; és ha már több szempontból is kívül van az általam  megszokott renden, akkor Nina rendkívüli szépségű Cashwool fonala illett hozzá igazán.

Minta: Imagine When

Az igazán gazdagok oly könnyedén válnak meg kincseiktől, ahogyan a pitypang bóbitáját kapja fel a szél

Buci elvesztette, és hagyta, hogy én találjam meg, így most enyém ez a gyönyörűség - és nem bírok betelni vele!

Én kiskertet kerteltem

Egy hetven lakásos társasház negyedik emeleti lakása nem kifejezetten alkalmas rá, hogy pótolja a kertet, ami gyerekkoromban mindig ott volt a közelemben - hozzászoktam, hogy a nagy bánataimat a barackfa tetejére cipeljem fel, onnét eregessem ki apránként a szélbe, a nagy örömeim édességét meg az eperágyás vagy a málnabokrok piros bogyói fölött csorgassam szét. Kutyául szenvedtem hát a téglafalak között, ahol a piacon vásárolt fűszernövények is mind elsorvadtak szép csöndesen, hiába kerestem nekik legalább egy alkalmasnak tűnő ablakpárkányt, mintha azt üzenték volna: nem adhatjuk meg neked, amit keresel. Évekkel ezelőtt hoztunk magunkkal egy csomag bazsalikommagot egy olaszországi útról, de nem mertem cserépbe ültetni, féltem, hogy ezeket a kis növénykéket se tudnám megtartani. Aztán egyszer kaptam egy csomagot, nagyon messziről, amiben virágmagok voltak, különféle válogatott virágmagok, és egy üzenet, hátha egyszer mégis el tudod ültetni valahol, és én sokáig őrizgettem gondosan a magokat, kitűztem a kis papírzacskót a bejárat melletti üzenőfalra, és valahányszor ránéztem, arra kellett gondolnom, hogy a távolban valaki bízik bennem, bízik abban, hogy egyszer meg fogom tudni teremteni a saját kiskertemet, és idővel a bizakodás pontosan úgy csírázott ki bennem, ahogyan aztán nyár elején a virágmagok, amiket nagy levegőt véve végre elültettem. A virágok után elvetettem a bazsalikommagokat, és mire azok is kihajtottak, addigra már olyan nagyra nőtt bennem is az eltökéltség, hogy vettem egy biokertészetben kamasz bazsalikomnövényeket is, hogy addig is legyen, amíg a mi kis csecsemőink megnőnek, meg majorannát, és háromféle paradicsompalántát is vettem, és ez a sok kicsi növény most mind ott áll a gangon, az ajtónk mellett, és napról-napra növekednek, sőt, pici paradicsomunk is van már, apró és zöld, de egyszer piros lesz és édes, és akkor leszakítjuk majd, megszagoljuk, négyfelé osztjuk, és jóízűen megesszük.

Köszönöm, Márta

További hősökről

A hétvégén volt szerencsém kotlóstyúknak lenni tizennégy négy és hét év közötti leánygyermek mellett. A feladatom tulajdonképpen egyszerűnek tűnt, rá kellett vennem őket, hogy a) maradjanak csöndben és mellettem, b) adott időszakban egyenek, igyanak, pisiljenek, majd c) rendezett fellépőruhában vonuljanak a színpadra, azután d) műsoruk végeztével némán és gyorsan vonuljanak ki a színházteremből az öltözőbe, ahol e) várják meg szépen az anyukájukat.
Mondanom sem kell, nem maradtak se csöndben, se mellettem, nem akartak pisilni vagy a fellépés előtt három másodperccel kellett pisilniük, a kivonulás se néma nem volt, se gyors, sőt volt, akit úgy kellett elfognom, mert meglógott és ott akart maradni megnézni a nagyobb csoportokat is, és az öltözőben tizennégyen huszonhatféle sírós hangon kérdezték, hogy hol a ruhájuk, mikor jön már a mamájuk, és hová lett a süti, amit ott hagytak a széken.
Ilyenkor, év vége felé nemcsak a gyerekek fáradtak nagyon, hanem a pedagógusaik is, akik év közben nap mint nap az enyémhez hasonló élményekben fürödhetnek. Bámulom a jó pedagógusok töretlen szeretetét, amivel a gyerekek felé fordulnak, a kiapadhatatlan empátiájukat és a türelmüket, és mostanában egyre többször bámulom azt is, hogy lehetetlen körülmények között, ostoba rendeletektől korlátozva is végzik a dolgukat.
A füzet a kisfiam tanítónénijének készült, aki szerencsére jó pedagógus és nagyszerű ember. Nina finoman márványozott vásznára hímeztem a szépséges fonalaival, és a Kreatív Homokozó gárdája segített, hogy végül profi füzetborítóvá alakuljon. Nagy sikere volt, de a melléje adott, a fiam által festett, lakkozott, díszített fa tolltartónak még nagyobb.

A hímzett minta Lengyel Györgyi könyvéből származik

Véghajrá, avagy minden iskolás egy hős

Ránéztem ma reggel a gyerekeimre, és - bár úgy döntöttünk, hogy a rebarbarás eperlekvárt, amit egyik reggel hirtelen felindulásból főztem néhány maréknyi eperből meg pár szál rebarbarából, így nem is lett több egyetlen üvegnél, és bár a lábas falán megtapadt, kizárólag ujjbeggyel kinyerhető kevéske ízelítő folytatásra buzdított, de folytatása azóta se lett, ezért tehát úgy döntöttünk, hogy azt az egy jól sikerült üveget majd valamikor karácsony környékén esszük meg - szóval ránéztem a fáradtságtól jobbra-balra dülöngélő gyerekekre, és úgy éreztem, hogy most van itt az a pillanat, amikor meg kell bontani a lekvárt, hogy az iskolaév végéig még plusz erőt adjon a reggelekhez.

A kép azért született, mert túl sok volt már a kék itt az oldalsávomban

Kitty ott ült az ágyon, kezében a kötés, amin az utolsó napokban dolgozott

Kitty szülésének történetét Lev Tolsztoj Anna Kareninájában* nagyon szeretem. Pontos, érzékeny és gyönyörű leírás abból a korból, amikor nem lehetett még lépten-nyomon szüléstörténeteket olvasni; tökéletesen visszaadja a folyamat minden gyötrelmét és gyönyörűségét - anélkül, hogy akár csak egyetlen fizikai részletet is említene. De a legjobban azt szeretem benne, hogy Levin, a férj aggódását, félelmeit és kínjait is megmutatja, átélhetővé teszi - hiszen elvégre is férfi írta. Nemrég újraolvastam ezt a részt, és feltűnt valami, amire nem is emlékeztem: az, ahogy a vajúdás kezdetekor Kitty "járkált és kötött, gyorsan hányta a szemeket, s rendelkezett".
A gyerekeimet még nem várhattam saját készítésű ruhácskákkal, akkoriban még nem kötöttem. A napokban viszont befejeztem egy nagyon kedves ismerősünk nemsokára megszületendő babájának egy pici pulóvert, olyan valószínűtlenül kicsit, hogy munka közben többször hitetlenkedve ellenőriztem a méreteket: tényleg csak ekkora egy újszülött?! És ahogy a gombokat felvarrtam az elejére, beleképzeltem a szuszogó újszülött pihés fejecskéjét, és amikor a kézelőt lekötöttem, szinte láttam benne az apró kezet, és ugyanaz a nyugalom szállt meg, ami az újdonsült anyákat, ha a jóllakott, alvó csecsemőjüket nézik. Nem lepődnék hát meg, ha vénségemre éjjel-nappal apró ujjasokat és sapkácskákat kötögetnék majd, mint Miss Marple a harmad- és negyedunokahúgai gyerekeinek, mert az bizony jó.

* Hetedik fejezet, 13. rész

Barka Bóbita fonalból, ahogy az egy nyári babának dukál
Minta itt.