Itt valahol, a vége felé

Egy kicsit eluralkodott rajtuk a levertség, ahhoz hasonló, mint amikor az ember kiolvas egy jó könyvet, annyira jót, hogy már a könyv egyharmadánál tudta: ez bizony a legszebb olvasmányélmények közé fog tartozni, és az utolsó lapokhoz közeledve az olvasás öröme mellé odalopózik a szomorúság is, hogy mindjárt vége, az utolsó bekezdéseket pedig szándékosan lassan olvassa, némelyiket többször is, kicsit húzza még az időt, aztán kénytelen-kelletlen becsukja a könyvet az ember, de ki is nyitja mindjárt újra, itt-ott visszaolvas, búcsúzkodik, ám végül nincs mit tenni, fel kell tenni a polcra a többi kiolvasott kötet mellé.
Az elmúlt időszak búcsúzással volt tele. A fiunk - és vele mi is - elbúcsúzott szeretett tanítójától, aki négy évig nap mint nap vele volt, a lányunk meg az iskolától, ahol hat éve ölelésre tárt karokkal fogadták, és ahonnan most is nagy szeretettel intenek utána. Nem könnyű elengedni valamit, ami ennyire jó volt, így aztán, bár az elmúlt hetekben sok ajándékot készítettünk, a fotózáshoz igazán nem sok kedvünk maradt - talán ez az egy töredékes képecske megteszi.

Az eredeti fotó (amit négyféleképpen is feltöltöttem ide) nem ilyen jajlila,
hanem szép sötét ibolya, amilyen a tarsolyka általunk festett szövete volt,
de a blogger úgy látszik, utálja azt a színt, mert mind a négy próbálkozásból ilyet csinált