Öko-textil rovat

Az elmúlt tizenegynéhány év alatt, amit a gyerekeim társaságában töltöttem, és ezzel együtt lyukas térdű nadrágok,  kimoshatatlan gyümölcsfoltokkal mintázott pizsamák, "de ezt apa hozta nekem Berlinből, mentsük meg!" típusú kedvencpólók társaságában is, sokféle módját kipróbáltuk a textíliák újrahasznosításának. Eleinte az is újrahasznosításnak számított, hogy a lányom kinőtt mályvaszínű melegítőjét szemrebbenés nélkül ráadtam a fiamra is (könnyű dolgom volt, sokáig a rózsaszín és a lila volt a két kedvenc színe). Aztán amikor egy Röltexben vettem egy nagy csomag farmeranyagból készült rávasalható foltot, elindult a foltozós karrierem is. Megtanultam stoppolni, lyukat alábélelni, levágott harisnyaszárat hímzőfonallal kicsipkézni, a végképp menthetetlen zoknikból zoknibábot készítettünk, a legkedvesebb ovis ünneplőből párnahuzatot, szép mintájú maradékokból textilrózsát csavartunk. Legutóbb egy ajándékba kapott pamutpólót sikerült felújítani, aminek a nyakkivágása túl mélynek bizonyult: háromféle kékes-zöldes hímzőfonallal, három sorban horgoltam rá az Attic-féle Neat Ripple mintát.

A régi pólókat egy ideig a takarításhoz használatos törlőruháknak szabtam fel - ám minthogy takarítani nem takarítok annyit, mint amennyi pamutholmi fogy, fakul, rongyolódik el a családban (ami nem azt jelenti, hogy nagyon sok pamutholmink van, hanem sajnos azt, hogy a takarítás az a tevékenység, amit önszántamból általában csak végső kétségbeesésemben űzök), ezért egy ideje megtanultam a T-shirt yarn készítését is, és azóta nálunk senkit nem kell figyelmeztetni, hogy a fürdőkádból ne a hideg kőre lépjen ki, hanem a puha szőnyegre.

A bársonynak puha, némely ásványnak érdes, a szappannak zsíros tapintata van.

Ismertem egy kisfiút, aki a napi sétái során - ha épp nem akadt semmi, amit feltétlenül kézbe kellett vennie, ha nem volt nála se szép formájú, sima kavics, se érdekesen szétágazó bot, se párját ritkítóan hosszú fűszálat nem talált - egészen közel ment a házakhoz, rátapasztotta a tenyerét a falra, és a kezét maga mellett húzva végigsimította az összes házat és kerítést, ami mellett elhaladt. A mamája engedte ezt neki, bár a tenyér, amivel a kisfiú a falakkal beszélgetett, sokszor fekete lett, mire hazaértek, de a mamák tudják, milyen különös gyönyörűséget lelnek a kisgyerekek abban, ha megérinthetik a világot. A gyerekeim egyik kedvenc játéka az volt kicsi korukban, amikor egy zsákba mindenféle tárgyakat gyűjtöttem össze, és nekik "vakon", csak a kezükkel a zsákba nyúlva kellett kitalálniuk, mi az, amit megfogtak.
Vannak, akik felnőttként se növik ki a képességet, hogy érintéssel kommunikáljanak. Akik megsimítják a tenger hullámait, ha találkoznak, akik örömmel eregetnek homokot egyik tenyerükből a másikba, kirándulás közben felveszik a földről a makkot csak azért, hogy séta közben fogdoshassák. Amikor szobrász barátunk megismerkedett a kicsi lányunkkal, aki persze rögtön az ölébe kéredzkedett, azt láttam, hogy a szobrász érzékeny ujjaival alaposan végigtapintotta, végiggyúrta az aprócska, dundi lábakat, mert nála ez a megismerés része. Nemrég pedig egy vakvezető kutyákat kiképző alapítvány rendezvényén voltam, aminek a vége felé elvittük a felelősségteljes kutyusokat egy kis lazulásra egy közeli kutyasétáltató helyre, ahol már összegyűlt négy vagy öt különféle fajtájú munkanélküli hobbieb, köztük egy kis barackszínű uszkárlány. - Akarod megnézni az uszkárt? - kérdezte az alapítvány egyik trénere a társaságunkban lévő vak lányt, aki lelkesen rávágta: - Jaj, igen, még sose láttam olyat! - Azzal lehajolt az uszkárhoz, és a két kezével alaposan végigtapogatta a füle hegyétől a farka végéig.
Manapság sajnos a tapogatás ösztönét erős tilalmak korlátozzák - nem simogathatjuk meg csak úgy beszélgetőtársunk ruháját, bármennyire vonzó is hűvös selyem anyaga, nem érinthetjük meg a múzeumokban kiállított szobrokat sem, de még a zöldséges is ránk szól, hogy ne tapogassuk össze a gyümölcsöt, majd ő szed nekünk. Ráadásul egyre inkább körül vagyunk véve olyan anyagokból készült tárgyakkal, amelyek a felületükkel semmit nem üzennek a tapintás érzékének - legalábbis kevesen simogatják mondjuk a fagyasztós műanyag dobozaikat vagy a teflonserpenyőiket, míg ha eljutunk egy skanzenba, szívesen megérintenénk a régiek agyagkorsóit és fából faragott kanalait. Pedig a tapintás, a finom érintések képessége üdvös tulajdonság, ezt hordozzák a tapintat, tapintatos szavaink is: olyan emberre mondjuk, akinek van rá képessége, hogy a mozdulataival, viselkedésével vagy a szavaival finoman érintsen meg másokat.
Aki fonallal dolgozik, az jól ismeri a taktilis örömet, amit a különböző anyagok érintése adhat: egészen máshogy élvezetes megérinteni egy vastag gyapjúszálat, mint egy vékonyabbat, selyemmel kevertet, más a pamut tratózkodó és a bambusz szolgálatkész puhasága. Most éppen a Barka sokarcú Ladikjával ismerkedem, ami egészen bámulatos keverék: egyszerre selymes és puha, ugyanakkor önmagában kicsit merev, mint a spárga, de használat közben mégis jól alakítható. A benne lévő len miatt már horgolás közben is puhul, változik a szerkezete, blokkolás után pedig az esése is megváltozik. Egyszóval: már az első találkozáskor nagyszerűen elbeszélgettünk egymással.

Hanami, avagy egy inspiráló pillanat

Azon a februári napon alighogy kiléptünk a lányommal a kávézóból a vakító napsütésbe, hatalmas vattapamacsok kezdtek hullani az égből, a langy levegőt egyetlen fúvással elkergette az északi szél, és csakhamar olyan hózáporban találtuk magunkat, hogy szó szerint alig láttunk az orrunkig, körös-körül mindent beborított a fehérség, de mert mindez gyönyörű napsütés közepette történt, mert a parkon át vitt az utunk és zöld rügyek csúcsára ültek a fehér hópelyhek, mintha virágok, mégsem téli élmény volt, inkább Hanami-élmény. Mellettem a bakfis Ziyi Zhang hirtelen megiramodva előreszaladt, pörgött-forgott a záporozó pamacsok között, arcát az égnek fordítva ugrált és kacagott, aztán odafutott a kutyafuttatót lezáró kerítéshez, ahonnan egy kis növendék bullterrier nézte őt, teljes extázisban csóválva nemcsak a farkát, hanem a gerincén végigkígyózó ritmusos mozdulatokkal az egész testét, és őrületes ívekbe csavarodva próbált közelebb férkőzni ahhoz a másik lényhez, ahhoz a rokon lélekhez, aki az övéhez hasonló kitörő, tiszta örömmel örült a tavasznak a télben. Együtt szaladtak aztán a kerítés két oldalán, nevettek mind a ketten, a kutya kutya módjára, a lány meg lány módjára, de mégsem volt ott kutya meg lány, összeért abban a kitágult pillanatban minden, együtt ünnepelt a létezők összessége, és az emberi időt áthatotta a remény.

Fonal: Barka Libikóka (3,5-es és 4-es tűvel)

Minta: Echo; a rózsaminták innen és innen származnak

Ha ló volna, gyönyörű foga lenne

Mindig meghatódom, ha olyan ajándékot kapok, amiben sok munka van, és nem csak azért, mert amivel sokat dolgozik, amit sokat fogdos az ember, annak óhatatlanul is átadja a lénye egy részét - hanem az idő miatt, amit nagylelkűen az ajándék elkészítésére szántak. A sokból adni másnak erényes dolog, de sokszor nem kerül különösebb erőfeszítésbe. Olyasmit adni viszont, amiből magunknak is kevés van (és kinek nincsen manapság túl kevés a szabad, kötetlen időből?!), lemondással jár, és ez bizony növeli az ajándék értékét.

Kicsikató ajándéka, egy csodás gombolyag saját fonású art fonal

A játékhoz csak kedv kell, eszköz és alkalom mindig adódik

Két pajkos kandúrka is van a lakásban, akik rajonganak a gombostűimért. Az egyikük csak akkor játssza el velük (akkurátusan két csapatba osztva valamennyit) a waterlooi csatát, amikor már felszedtem a megszáradt, kiblokkolt kendőt a matracról; a másikuk viszont nem átall a száradó kötemény széleiből is lopkodni, mégpedig úgy, hogy éles fogaival megragadja a fejük alatt és szép sorban kihúzkodja őket.

Két hadseregnyi gombostűhulla és a két játékos

Kreatív kereső

Ez meg milyen kedves dolog, hogy valaki "miért tart ilyen sokáig a tél" keresőkifejezéssel talált ide erre a blogra.

Először és utoljára, avagy mégsem bírom ki, hogy ne mondjam

Szerintem a FB nem kifejezetten rossz dolog. Ha baj van vele, akkor nem az, hogy létezik. Sokkal inkább az, hogy sokan másnak kezelik, mint ami, és nem látják a veszélyeit. De egyre jobban zavar, hogy a bloggerek sorra szedik a cókmókjukat, és felköltöznek a FB-ra: nem a blogolás mellett, hanem helyette. Tehát amikor az imént az egyik kedves blogomon is azt olvastam, hogy a blogíró egyre ritkábban blogol, inkább a FB-ra jár, mint mindenki, akkor gyorsan megnéztem a FB oldalát. Hát mit mondjak.
Mondjuk úgy, hogy a blogbejegyzés egy szelet kenyér amin egy kis vaj is van, és azt a blogíró teljes, nyitott jó szívvel kenegette rá arra a kenyérszeletre, hogy az éhes blogolvasó rávethesse magát, míg a FB poszt az csak néhány morzsa, ami ebből a szelet kenyérből megmaradt, és amit az ablakon betévedő első fuvallat szerteszór. A FB széttördeli a közlést, itt rövid mikroposztokat, frappáns meghatározásokat, vizuális információkat szokás keresni meg találni, és ezek hihetetlenül gyorsan ömlenek, az Index napi négy-nyolc alkalommal frissített főoldala egy masszív kőszobor a FB felület vibráló változékonyságához képest. Egyfajta virtuális fast food étterem ez, ami úgy növeli az ingeréhségünket, hogy közben üres, látványosra puffasztott karakterekkel tömi a fejünket. Eközben pedig radikálisan csökken a szövegterjedelem, amit hajlandóak vagyunk megemészteni, a közlések egyre rövidülnek, a FB a "gyorsan, sok kicsit" igényre épül, s ebből a szempontból nem sokban különbözik a tévétől, ahol szintén nagyon gyorsan váltakoznak a képek.
Tök jó, hogy néhány karakterben megoszthatjuk egymással a pillanatnyi hangulatainkat, kiadhatjuk a csalódottságunkat vagy szétkiabálhatjuk az örömünket, sőt az is szuper, hogy erre sokan reagálnak is - ha tisztában vagyunk azzal, hogy az a négy, hatvan, háromszáz vagy ötezer ember, aki lájkolja a bejegyzésünket, az nem azért teszi ezt, mert szeret minket, hanem azért, mert hirtelen meglátott valamit, ami az adott pillanatban megtetszett neki, gyorsan kattint, mint a japán turista a menő fényképezőgépével, és már rohan is tovább, hiszen más látnivaló vonja el a figyelmét. A közösségi média fő ellentmondása a nevében rejlik: ugyanis nem közösségi. A közösség fogalma szoros összetartozást feltételez, és valamilyen közös ügyet, amiért a közösség tagjai közösen tesznek is.
A FB egyik előnye, hogy valódi, off-line közösségek (civil szervezetek, politikai közösségek, hobbicsoportok) számára biztosít olyan nyilvános információs felületet, ahol tarthatják egymással a kapcsolatot, ahol megjelenhetnek mások előtt, képviselhetik az ügyüket és előre is mozdíthatják azt, és ez jó; a FB jó célok elérésében jó eszköz lehet.
Ugyanebből következik viszont az egyik nagy hátránya is; az, hogy elbulvárosítja a magánéletet - ha nem közösségi felületként használják, hanem egyféle dekadens, virtuális szalonként, ahol egy idő után túl sokan öntenek fel a garatra és vetkőznek meztelenre idegenek előtt. A nyilvános szereplés régebben a közszereplők és művészek kiváltsága és nyűgje volt, a FB-on viszont bárki érezheti magát bulvárcelebnek. És még csak azt sem állítom, hogy ez a cél, bulvárcelebnek lenni, de kellő mennyiségű elfészbukozott idő után könnyű elveszíteni a kontrollt. A nyilvános szereplés egyfajta kényszerré válik, ami nem nyilvános (nincsen a kirakatban), az nem is létezik.
A társadalmi beágyazottságunknak az a finom felépítését, hogy van a közvetlen családunk (jelentsen az egyetlen embert vagy népes nagycsaládot), vannak a barátaink,  a jó és kedvelt ismerőseink, az egyéb ismerőseink, a különféle körök, amikben mozgunk (iskola, munkahely, sportklub stb.), a városunk lakói és így tovább, azt a FB megpróbálja imitálni, de sikertelenül. Márpedig az lenne a természetes, hogy a jó ismerőseimmel még megosztom az új frizurám fölötti örömömet, de a gyerekem tornatanárával már nem feltétlenül - mert a kapcsolataimat megtisztelem azzal, hogy mindegyiket a természetének megfelelően kezelem. Igen, tudom, hogy be lehet pakolni a FB-ismerőseimet is dobozokba, de egyrészt ezt kevesen teszik meg, másrészt az élő kapcsolataimat sem tudom dobozokba pakolni, mert mindegyik egyedi és sajátos.
A következő gondom az általános kontroll hiánya, ami alatt természetesen nem cenzúrát értek. Arról a jelenségről beszélek, amit leginkább a rosszindulatú pletykához lehetne hasonlítani. Mivel az egész gombokkal irányítható automatizmus, ezért tömegek osztanak meg vagy lájkolnak mindenféle kritika nélkül régi, érvényüket vesztett vagy hamis szövegeket és képeket, mert valódinak vélik, és mert a forrásuk nem ellenőrizhető. Az, hogy valamit minél többen lássanak, öncélú törekvéssé lett, mert amit sokan lájkolnak, az biztosan jó - és ezzel el is jutottunk oda, hogy a FB tulajdonképpen üzleti vállalkozás, ami más üzleti vállalkozásoknak is fóruma. Ez megint csak nem baj, a baj azzal van, hogy itt is elmosódnak a határok a személyes kommunikáció és az üzleti kommunikáció között, hiszen a cégeknek gazdasági érdeke, hogy informális keretek között, barátként szóljon - tömegekhez. A közvetlenség jó dolog, de ha egy bank a junior bankkártyájáról ír fesztelen hangon, miközben a Balaton Soundról tesz fel partivideókat, az nem közvetlenség, hanem kommunikációs eszköz, amit fel kell tudni ismerni.
A viszonyra törekvés a világgal olyan ősi késztetés, ami már a csecsemőn is megmutatkozik, aki "tompa tekintetet vet a még fel nem tisztult térbe, valami határozatlan felé", s kis kezeivel örökösen és még céltalanul keresi azt a Másikat, legyen az tárgy vagy személy* . Nem hiszem, hogy ezt a törekvésünket fel kellene adni, de azt sem hiszem, hogy a FB az a hely, ahol sokat érdemes keresgélnünk.

* Martin Buber fogalmaz ilyen szépen az Én és Te című esszéjében.