Kreatív kereső
Ez meg milyen kedves dolog, hogy valaki "miért tart ilyen sokáig a tél" keresőkifejezéssel talált ide erre a blogra.
Először és utoljára, avagy mégsem bírom ki, hogy ne mondjam
Szerintem a FB nem kifejezetten rossz dolog. Ha baj van vele, akkor nem az, hogy létezik. Sokkal inkább az, hogy sokan másnak kezelik, mint ami, és nem látják a veszélyeit. De egyre jobban zavar, hogy a bloggerek sorra szedik a cókmókjukat, és felköltöznek a FB-ra: nem a blogolás mellett, hanem helyette. Tehát amikor az imént az egyik kedves blogomon is azt olvastam, hogy a blogíró egyre ritkábban blogol, inkább a FB-ra jár, mint mindenki, akkor gyorsan megnéztem a FB oldalát. Hát mit mondjak.
Mondjuk úgy, hogy a blogbejegyzés egy szelet kenyér amin egy kis vaj is van, és azt a blogíró teljes, nyitott jó szívvel kenegette rá arra a kenyérszeletre, hogy az éhes blogolvasó rávethesse magát, míg a FB poszt az csak néhány morzsa, ami ebből a szelet kenyérből megmaradt, és amit az ablakon betévedő első fuvallat szerteszór. A FB széttördeli a közlést, itt rövid mikroposztokat, frappáns meghatározásokat, vizuális információkat szokás keresni meg találni, és ezek hihetetlenül gyorsan ömlenek, az Index napi négy-nyolc alkalommal frissített főoldala egy masszív kőszobor a FB felület vibráló változékonyságához képest. Egyfajta virtuális fast food étterem ez, ami úgy növeli az ingeréhségünket, hogy közben üres, látványosra puffasztott karakterekkel tömi a fejünket. Eközben pedig radikálisan csökken a szövegterjedelem, amit hajlandóak vagyunk megemészteni, a közlések egyre rövidülnek, a FB a "gyorsan, sok kicsit" igényre épül, s ebből a szempontból nem sokban különbözik a tévétől, ahol szintén nagyon gyorsan váltakoznak a képek.
Tök jó, hogy néhány karakterben megoszthatjuk egymással a pillanatnyi hangulatainkat, kiadhatjuk a csalódottságunkat vagy szétkiabálhatjuk az örömünket, sőt az is szuper, hogy erre sokan reagálnak is - ha tisztában vagyunk azzal, hogy az a négy, hatvan, háromszáz vagy ötezer ember, aki lájkolja a bejegyzésünket, az nem azért teszi ezt, mert szeret minket, hanem azért, mert hirtelen meglátott valamit, ami az adott pillanatban megtetszett neki, gyorsan kattint, mint a japán turista a menő fényképezőgépével, és már rohan is tovább, hiszen más látnivaló vonja el a figyelmét. A közösségi média fő ellentmondása a nevében rejlik: ugyanis nem közösségi. A közösség fogalma szoros összetartozást feltételez, és valamilyen közös ügyet, amiért a közösség tagjai közösen tesznek is.
A FB egyik előnye, hogy valódi, off-line közösségek (civil szervezetek, politikai közösségek, hobbicsoportok) számára biztosít olyan nyilvános információs felületet, ahol tarthatják egymással a kapcsolatot, ahol megjelenhetnek mások előtt, képviselhetik az ügyüket és előre is mozdíthatják azt, és ez jó; a FB jó célok elérésében jó eszköz lehet.
Ugyanebből következik viszont az egyik nagy hátránya is; az, hogy elbulvárosítja a magánéletet - ha nem közösségi felületként használják, hanem egyféle dekadens, virtuális szalonként, ahol egy idő után túl sokan öntenek fel a garatra és vetkőznek meztelenre idegenek előtt. A nyilvános szereplés régebben a közszereplők és művészek kiváltsága és nyűgje volt, a FB-on viszont bárki érezheti magát bulvárcelebnek. És még csak azt sem állítom, hogy ez a cél, bulvárcelebnek lenni, de kellő mennyiségű elfészbukozott idő után könnyű elveszíteni a kontrollt. A nyilvános szereplés egyfajta kényszerré válik, ami nem nyilvános (nincsen a kirakatban), az nem is létezik.
A társadalmi beágyazottságunknak az a finom felépítését, hogy van a közvetlen családunk (jelentsen az egyetlen embert vagy népes nagycsaládot), vannak a barátaink, a jó és kedvelt ismerőseink, az egyéb ismerőseink, a különféle körök, amikben mozgunk (iskola, munkahely, sportklub stb.), a városunk lakói és így tovább, azt a FB megpróbálja imitálni, de sikertelenül. Márpedig az lenne a természetes, hogy a jó ismerőseimmel még megosztom az új frizurám fölötti örömömet, de a gyerekem tornatanárával már nem feltétlenül - mert a kapcsolataimat megtisztelem azzal, hogy mindegyiket a természetének megfelelően kezelem. Igen, tudom, hogy be lehet pakolni a FB-ismerőseimet is dobozokba, de egyrészt ezt kevesen teszik meg, másrészt az élő kapcsolataimat sem tudom dobozokba pakolni, mert mindegyik egyedi és sajátos.
A következő gondom az általános kontroll hiánya, ami alatt természetesen nem cenzúrát értek. Arról a jelenségről beszélek, amit leginkább a rosszindulatú pletykához lehetne hasonlítani. Mivel az egész gombokkal irányítható automatizmus, ezért tömegek osztanak meg vagy lájkolnak mindenféle kritika nélkül régi, érvényüket vesztett vagy hamis szövegeket és képeket, mert valódinak vélik, és mert a forrásuk nem ellenőrizhető. Az, hogy valamit minél többen lássanak, öncélú törekvéssé lett, mert amit sokan lájkolnak, az biztosan jó - és ezzel el is jutottunk oda, hogy a FB tulajdonképpen üzleti vállalkozás, ami más üzleti vállalkozásoknak is fóruma. Ez megint csak nem baj, a baj azzal van, hogy itt is elmosódnak a határok a személyes kommunikáció és az üzleti kommunikáció között, hiszen a cégeknek gazdasági érdeke, hogy informális keretek között, barátként szóljon - tömegekhez. A közvetlenség jó dolog, de ha egy bank a junior bankkártyájáról ír fesztelen hangon, miközben a Balaton Soundról tesz fel partivideókat, az nem közvetlenség, hanem kommunikációs eszköz, amit fel kell tudni ismerni.
A viszonyra törekvés a világgal olyan ősi késztetés, ami már a csecsemőn is megmutatkozik, aki "tompa tekintetet vet a még fel nem tisztult térbe, valami határozatlan felé", s kis kezeivel örökösen és még céltalanul keresi azt a Másikat, legyen az tárgy vagy személy* . Nem hiszem, hogy ezt a törekvésünket fel kellene adni, de azt sem hiszem, hogy a FB az a hely, ahol sokat érdemes keresgélnünk.
Mondjuk úgy, hogy a blogbejegyzés egy szelet kenyér amin egy kis vaj is van, és azt a blogíró teljes, nyitott jó szívvel kenegette rá arra a kenyérszeletre, hogy az éhes blogolvasó rávethesse magát, míg a FB poszt az csak néhány morzsa, ami ebből a szelet kenyérből megmaradt, és amit az ablakon betévedő első fuvallat szerteszór. A FB széttördeli a közlést, itt rövid mikroposztokat, frappáns meghatározásokat, vizuális információkat szokás keresni meg találni, és ezek hihetetlenül gyorsan ömlenek, az Index napi négy-nyolc alkalommal frissített főoldala egy masszív kőszobor a FB felület vibráló változékonyságához képest. Egyfajta virtuális fast food étterem ez, ami úgy növeli az ingeréhségünket, hogy közben üres, látványosra puffasztott karakterekkel tömi a fejünket. Eközben pedig radikálisan csökken a szövegterjedelem, amit hajlandóak vagyunk megemészteni, a közlések egyre rövidülnek, a FB a "gyorsan, sok kicsit" igényre épül, s ebből a szempontból nem sokban különbözik a tévétől, ahol szintén nagyon gyorsan váltakoznak a képek.
Tök jó, hogy néhány karakterben megoszthatjuk egymással a pillanatnyi hangulatainkat, kiadhatjuk a csalódottságunkat vagy szétkiabálhatjuk az örömünket, sőt az is szuper, hogy erre sokan reagálnak is - ha tisztában vagyunk azzal, hogy az a négy, hatvan, háromszáz vagy ötezer ember, aki lájkolja a bejegyzésünket, az nem azért teszi ezt, mert szeret minket, hanem azért, mert hirtelen meglátott valamit, ami az adott pillanatban megtetszett neki, gyorsan kattint, mint a japán turista a menő fényképezőgépével, és már rohan is tovább, hiszen más látnivaló vonja el a figyelmét. A közösségi média fő ellentmondása a nevében rejlik: ugyanis nem közösségi. A közösség fogalma szoros összetartozást feltételez, és valamilyen közös ügyet, amiért a közösség tagjai közösen tesznek is.
A FB egyik előnye, hogy valódi, off-line közösségek (civil szervezetek, politikai közösségek, hobbicsoportok) számára biztosít olyan nyilvános információs felületet, ahol tarthatják egymással a kapcsolatot, ahol megjelenhetnek mások előtt, képviselhetik az ügyüket és előre is mozdíthatják azt, és ez jó; a FB jó célok elérésében jó eszköz lehet.
Ugyanebből következik viszont az egyik nagy hátránya is; az, hogy elbulvárosítja a magánéletet - ha nem közösségi felületként használják, hanem egyféle dekadens, virtuális szalonként, ahol egy idő után túl sokan öntenek fel a garatra és vetkőznek meztelenre idegenek előtt. A nyilvános szereplés régebben a közszereplők és művészek kiváltsága és nyűgje volt, a FB-on viszont bárki érezheti magát bulvárcelebnek. És még csak azt sem állítom, hogy ez a cél, bulvárcelebnek lenni, de kellő mennyiségű elfészbukozott idő után könnyű elveszíteni a kontrollt. A nyilvános szereplés egyfajta kényszerré válik, ami nem nyilvános (nincsen a kirakatban), az nem is létezik.
A társadalmi beágyazottságunknak az a finom felépítését, hogy van a közvetlen családunk (jelentsen az egyetlen embert vagy népes nagycsaládot), vannak a barátaink, a jó és kedvelt ismerőseink, az egyéb ismerőseink, a különféle körök, amikben mozgunk (iskola, munkahely, sportklub stb.), a városunk lakói és így tovább, azt a FB megpróbálja imitálni, de sikertelenül. Márpedig az lenne a természetes, hogy a jó ismerőseimmel még megosztom az új frizurám fölötti örömömet, de a gyerekem tornatanárával már nem feltétlenül - mert a kapcsolataimat megtisztelem azzal, hogy mindegyiket a természetének megfelelően kezelem. Igen, tudom, hogy be lehet pakolni a FB-ismerőseimet is dobozokba, de egyrészt ezt kevesen teszik meg, másrészt az élő kapcsolataimat sem tudom dobozokba pakolni, mert mindegyik egyedi és sajátos.
A következő gondom az általános kontroll hiánya, ami alatt természetesen nem cenzúrát értek. Arról a jelenségről beszélek, amit leginkább a rosszindulatú pletykához lehetne hasonlítani. Mivel az egész gombokkal irányítható automatizmus, ezért tömegek osztanak meg vagy lájkolnak mindenféle kritika nélkül régi, érvényüket vesztett vagy hamis szövegeket és képeket, mert valódinak vélik, és mert a forrásuk nem ellenőrizhető. Az, hogy valamit minél többen lássanak, öncélú törekvéssé lett, mert amit sokan lájkolnak, az biztosan jó - és ezzel el is jutottunk oda, hogy a FB tulajdonképpen üzleti vállalkozás, ami más üzleti vállalkozásoknak is fóruma. Ez megint csak nem baj, a baj azzal van, hogy itt is elmosódnak a határok a személyes kommunikáció és az üzleti kommunikáció között, hiszen a cégeknek gazdasági érdeke, hogy informális keretek között, barátként szóljon - tömegekhez. A közvetlenség jó dolog, de ha egy bank a junior bankkártyájáról ír fesztelen hangon, miközben a Balaton Soundról tesz fel partivideókat, az nem közvetlenség, hanem kommunikációs eszköz, amit fel kell tudni ismerni.
A viszonyra törekvés a világgal olyan ősi késztetés, ami már a csecsemőn is megmutatkozik, aki "tompa tekintetet vet a még fel nem tisztult térbe, valami határozatlan felé", s kis kezeivel örökösen és még céltalanul keresi azt a Másikat, legyen az tárgy vagy személy* . Nem hiszem, hogy ezt a törekvésünket fel kellene adni, de azt sem hiszem, hogy a FB az a hely, ahol sokat érdemes keresgélnünk.
* Martin Buber fogalmaz ilyen szépen az Én és Te című esszéjében.
A megrendelő a végletekig igényes az igénytelenségben
A nagyapámat legtöbbször egy szál nadrágban láttam: aranybarnára sült, meztelen felsőtestén fegyelmezetten dolgoztak az izmok, ahogy kaszált, ásott a kertben vagy szénát hordott a pajtába. Estefelé, ha a kocsmába indult, felvett egyet a néhány nejloning közül, amit a szövetkezeti boltban vett neki nagyanyám, a vasárnapi misére készülve pedig elővette a jobbik, fekete nadrágját és a fehér ingét. Emlékszem még egy hatalmas fekete bőrkabátra meg egy pár fekete bőrcsizmára, amikben akkor láttam, ha nagy ritkán a városba jöttek télvíz idején, de ezeket a testesebb darabokat leszámítva az egész ruhatára belefért volna egy nagyobb bőröndbe.
Apám munkaruhája a melegítő volt. Kétévente egyszer kapott ruhapénzt, olyankor elment a városunk főutcáján lévő sportáruházba, vett egy új melegítőt meg egy pár edzőcipőt, aztán hazaérve ezeket betette a szekrénybe, hogy megkímélje őket, és hordta a megszokott, bejáratott régieket tovább. Volt néhány öltönye, amiket esküvőre vett föl meg érettségi találkozókra, ballagásra, de komfortosan csakis a puha, rugalmas mackóiban érezte magát.
A fiam már egy egészen más világban nő fel. Látja maga körül a metroszexualitásukat korán kivirágoztató gimnazista fiúkat, a grafitirajongó gördeszkásokat, a szelíd neopunkokat, a mára divatjamúlt emósokat, érzékeli a divat aktuális trendjeit és kifinomult ízlésre valló öltözködési tanácsokat ad a lányomnak és nekem (és kifinomultságon nem azt értem, amikor azt mondja, hogy hát, elég hülyén nézel ki!, inkább azt, amikor azt mondja, szerintem ehhez a fölsőhöz inkább a szűkebb nadrágodat vedd fel, mert ebben nagynak látszik a feneked, pedig valójában nem az). Mégis, ha a saját ruházkodásáról van szó, neki is sajátja a férfi felmenőire jellemző mértéktartó visszafogottság: hiúság bűnébe ritkán esik, a márkák hívó szavát nem hallja, a divat világába nem kíván belépni. Az ő szemében kétféle ruhadarab létezik: kényelmetlen és kényelmes. Irigylésre méltó helyzetemet csupán az nehezíti, hogy a számára kiválasztott ruhadaraboknak mintegy a kilencvenkilenc százaléka az előbbi kategóriába esik. Kényelmetlen lehet bármi, ami - akár csak néhány milliméternyi bőrfelületen - nyom, szorít, bök vagy dörzsöl, ami bevág, ami lóg, lötyög, begyűrődik, csavarodik vagy csúszkál. Így aztán elég nagy kihívás olyan kötött darabot készíteni neki, amit tényleg visel is. De azért nem adom fel, mert a fiúk megnőnek, velük együtt nő a kompromisszumkészségük is, és a remény, hogy egyszer sikerül.
 | |
|
Minta: Drops Sweater in ”Paris”
Fonal: Barka Gilice
(kerekerdő, paprika, cseresznye
|
Csak azokat a színeket vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékezünk
Sose öltözködtem különösebben merészen, sőt, egy időben én is azoknak a fiatal lányoknak a táborát gyarapítottam, akik legbiztosabb választásként folyton feketében járnak, esetleg némi sötétbordóval vagy military zölddel kiegészítve. Meg volt olyan időszak is, amikor hipófoltos lila farmerem volt, narancs-zöld batikolt pólóval - de igazából egyik végletben sem éreztem jól magam, fiatal felnőttként sokáig néhány jól megválasztott, nem feltűnő színhez ragaszkodtam, ha ruhát kellett vásárolni.
Aztán jött a hobbim, és a kiváltságos néhány mellett szép lassan a elkezdtem más, új színeket is beengedni az életembe. Mert ami kész ruhában nem tetszik, vagy egyenesen taszít, az egy adott fonalban nagyon is vonzó lehet. Az egyik első darabom kötése közben jöttem erre rá: Bucilla festett gyönyörű, az őszi erdő színeit hordozó fonalat, amiben volt egy lilás árnyalat is. Lila, amivel engem addig ki lehetett kergetni a világból, mert csak azokat a ronda, mesterséges lilákat láttam meg, amik beleüvöltöttek az arcomba a fast fashion üzletek kínai olcsóságából - de nem volt szemem rá, hogy észrevegyem az éretlen padlizsán világos liláját, a tavaszi jácint sokféle bódító liláját, vagy nyári kánikulában a hófehér házfalak csöndes lila árnyékát.
A szín szó eredetileg azt jelentette: 'felület, külső'. Az, amit először, a legelső pillantásra észreveszünk. Csakhogy amikor az ember dolgozik egy fonallal, akkor a színe mellett ezer más dolgot is érzékel, a tapintását, a szagát, a rugalmasságát, a szerkezeti sajátosságait: nemcsak kötünk azzal a fonallal, hanem jó esetben egyre jobban kötődünk is hozzá, és így szeretünk meg szép lassan új színeket is, ahogyan az általunk szeretett emberek bosszantó tulajdonságait is eleinte csak elnézzük, később megszokjuk, aztán akár meg is tudjuk szeretni, elfogadva, hogy az is a lényükhöz tartozik. Ez, a fotón nem kifejezetten, de a valóságban nagyon is lila kendő a lányom egyik legkedvesebb tanárnőjének készült Nina simogatóan puha fonalából.
Aztán jött a hobbim, és a kiváltságos néhány mellett szép lassan a elkezdtem más, új színeket is beengedni az életembe. Mert ami kész ruhában nem tetszik, vagy egyenesen taszít, az egy adott fonalban nagyon is vonzó lehet. Az egyik első darabom kötése közben jöttem erre rá: Bucilla festett gyönyörű, az őszi erdő színeit hordozó fonalat, amiben volt egy lilás árnyalat is. Lila, amivel engem addig ki lehetett kergetni a világból, mert csak azokat a ronda, mesterséges lilákat láttam meg, amik beleüvöltöttek az arcomba a fast fashion üzletek kínai olcsóságából - de nem volt szemem rá, hogy észrevegyem az éretlen padlizsán világos liláját, a tavaszi jácint sokféle bódító liláját, vagy nyári kánikulában a hófehér házfalak csöndes lila árnyékát.
A szín szó eredetileg azt jelentette: 'felület, külső'. Az, amit először, a legelső pillantásra észreveszünk. Csakhogy amikor az ember dolgozik egy fonallal, akkor a színe mellett ezer más dolgot is érzékel, a tapintását, a szagát, a rugalmasságát, a szerkezeti sajátosságait: nemcsak kötünk azzal a fonallal, hanem jó esetben egyre jobban kötődünk is hozzá, és így szeretünk meg szép lassan új színeket is, ahogyan az általunk szeretett emberek bosszantó tulajdonságait is eleinte csak elnézzük, később megszokjuk, aztán akár meg is tudjuk szeretni, elfogadva, hogy az is a lényükhöz tartozik. Ez, a fotón nem kifejezetten, de a valóságban nagyon is lila kendő a lányom egyik legkedvesebb tanárnőjének készült Nina simogatóan puha fonalából.
 |
| Fonal: Nina festette Barka Cinege, 100 gr, 466 m, 4-es tűvel kötve Minta: Spearmint Tea, ami Gumipóknak köszönhetően magyarul is elérhető |
De én nem vagyok ilyen
Az üres tükörben zen-mestere alaposan lehordja Jan szant, amiért robogóját figyelmetlenül vezette:
Ez a történet jutott az eszembe, amikor végiggondoltam, miért is lett nekem ez a - rám egyébként nem nagyon jellemző - vörös maxipulcsim vagy kis vörösöm, ha úgy tetszik. Mert a Barka boltban egyszer átpakolták a polcokat, én meg odatévedtem a Drops Alpacához, és onnantól nem eresztett ez a különös, kiismerhetetlen fonal, aztán pár héttel később Elinor pont egy olyan mintát mutatott meg, amit ki kellett próbálnom, és mivel meglepően könnyedén kötöttem meg a csipkés sapkát, amiről pedig azt hittem, nehéz lesz, ez más csipkés minták keresésére buzdított, ráadásul éppen akkoriban valaki úgy gondolta, hogy a születésnapomra fonalutalvány lenne a legjobb ajándék, s ez elég is volt a hét gombócra - amikor pedig ezek a szálak összetalálkoztak, éppen tél volt, színt akartam az életembe, erőteljes, lángoló színt, úgyhogy végül nem azt a csodálatos szürkét választottam, hanem ezt a csodálatos sötétvöröset.
 |
|
Fonal: Drops Alpaca,
vörös (3650)
|
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)