Az intuitív és diszkurzív tervezési módszerek összehasonlításáról

Hirtelen megláttam az asztalon a fiam barcelonás tolltartóját, annak is a cipzárját, azon is a kis műanyag lógattyút, és rögtön bevillant a fantasztikus ötlet: ezt a lógattyút én leszerelem, és felteszem a szintén a fiamnak szánt, szintén Barcelona-színekben készülő ajándék kardigán cippzárjára, és ilyen menő nem lesz senki másnak! Pár percig ünnepeltem önnön zsenialitásomat, de aztán eszembe jutott, hogy a kötemény, amin elég régóta óta dolgozom esténként, tehát meglehetősen bennsőséges viszonyban vagyunk, mondhatni jól ismerjük egymást - az nem cippzáras. Mi több, még csak nem is kardigán. Hanem pulóver.

A színek, mint a legtöbbször, tréfát űznek a fotóssal,

de becsszóra gránátvörös és királykék az eredeti

- Még egy rendes teát sem ihat az ember! - mondta Mendel, és csak álmélkodott önmagán, hogy ilyen csekélységekre vesztegeti a szót.

Idegesítenek az adventi kalendáriumok. Na nem azok, amiket gondos szülői kezek csempészek december elején a lakás egy alkalmas pontjára, vagy amiket figyelmes gyerekek készítenek (a rájuk jellemző, erősen túlzásba vitt és éppen ezért mindent eláruló, édes titkolózással), nem azok, amikkel a szerelmesek lepik meg egymást, vagy amikkel lelkiismeretes óvónénik dolgoznak késő délután titokban, amikor a legutolsó kisdedet is hazavitték már a szülei.
Azok az újságokban olvasható adventi kalendáriumok idegesítenek, amelyek - látszólag segítő szándékkal - rendszerezik a rohamosan fogyatkozó időbe bezsúfolandó teendőket, kezdve ott, hogy december harmadikán nézzük meg, van-e otthon sütőpapír, egészen odáig, hogy ne felejtsünk el időpontot kérni a fodrászhoz huszadikára. Nem szeretem, hogy a karácsonyi készülődés programozott felkészüléssé válik, amit kötelezően le kell futtatnunk, természetesen a tökéletes végeredmény érdekében. Ha készülődünk valamire, akkor teret kap az egyéni tempó, a szaggatottság, ráérősség, a ráhangolódás, felkészülni viszont egy versenyre vagy megmérettetésre szokás. Nem szeretem ezt a rengeteg elvárást, aminek a legtöbben nem akarunk megfelelni, de amikkel újra és újra szembesítenek minket az újságszerkesztők, bloggerek vagy kirakatrendezők, amikor például ilyeneket látunk: "December 11., szerda - pucoljuk meg az ablakokat. Ha karácsonykor már nem csillog úgy az üveg, elég lesz kívülről áttörölni." Hogy tessék?! Most komolyan, ez egy alapvetés, hogy karácsonykor csillogjon az ablak?! Kívülről?! (És itt most nem térek ki arra, hogy vajon milyen gyakorlati tapasztalattal rendelkezik az, aki szerint az ablakok egy átlagos - értsd: például két gyerekkel és egy macskával felszerelt - háztartásban előbb koszolódnak el kívül, mint belül.) Miközben a legtöbb nő arról panaszkodik, hogy a stresszes év végi hajrá miatt ki se lát a munkából, és egész decemberben túlórázik. Szó, mi szó, az adventi házimunkás-szépítkezős kalengyáriomok bennem rögtön a stepfordi feleségek rémképét idézik fel (talán nem is véletlen, hogy éppen most hétvégén játssza újra valamelyik tévécsatorna).
Nemrég nagy sláger lett az Egyszerűbb gyermekkor című könyv, amit én ugyan nem olvastam, de az elvével nagyon is egyetértek; igazán megírhatná valaki a folytatást is, Egyszerűbb ünnep címmel (bár az esküvőszervezők és a gyerekszülinapokra szakosodott lufihajtogató bohócok bizonyára nem örülnének neki). Bármit ünnepeljünk is, szerencsés esetben nem a felhajtás nagy, hanem az ünnep saját felhajtóereje, ami segít kiemelkedni a hétköznapokból - de ehhez meg kell merítkezni benne, amit viszonylag nehéz (megkockáztatom: lehetetlen) úgy megtenni, hogy közben az elvárásokkal vagyunk elfoglalva. Jót tehet viszont, ha eltöröljük az összes szabályt. Semmi nem kötelező elem, ehelyett az ünnep minden kelléke csupán választható dísz, amikből aszerint csemegézünk, hogy az adott évben mi a fontos a családunknak, mire jut idő és erő. Nálunk a takarítás sokszor csak egy alapos porszívózásra szorítkozik, de évek óta fontos a számunkra, hogy elkészüljön a két cipősdobozunk. Megesett, hogy spagetti volt a karácsonyi menü, de azt egy kiadós és viháncolós hócsatából hazatérve, szikrázó jókedvvel fogyasztottuk el. Előfordult, hogy kész kardigán helyett fonalgombócokat csomagoltam be valakinek, amiből aztán a ráérős január során el is készült az ajándék ruhadarab. És bizony, volt év, amikor a december vége sírással és szomorúságban telt el, mert akkor éppen nem tudtunk nevetni, és az ünnephez az is hozzátartozik, hogy nem kell alakoskodni egymás előtt, hogy nyílt és őszinte szívvel mehetünk elébe annak, ami karácsonykor adatik. A gyertyák fénye pedig a macskatappancsokkal és gyerekkezek nyomaival tarkított üvegen is ugyanúgy megsokszorozódik a sötétben.

Az ifjakat hasonlóképpen intsed, hogy legyenek mértékletesek

Úgy gondoltam, hogy az elmúlt évek áldozatos (ön)nevelő munkája nyomán végbement jellemfejlődés mostanra alkalmassá tett engem és a családomat arra, hogy idén igazán korán elkezdjem sütni a sokáig elálló karácsonyi süteményeket, ezért tegnap este diós stanglit sütöttünk a gyerekeimmel.
Ma reggelre aztán el is fogyott.

Bármit teszel, jelentéktelen lesz, de nagyon fontos, hogy megtedd

Az én kegyetlen, apacslegény varrógépem pedig azért került elő, mert a gyerekeim iskolájában adventi vásárt szervezett néhány lelkes szülő, akiknek a lelkesedését több más szülő is átvette, sőt, lelkes gyerekek is akadtak a segítők között.
Készültek színes és illatos filc díszek, amiknek az alapötletét Priscillánál találtam, és neki köszönöm - csak én az alkalomra való tekintettel nem levendulával, hanem mézeskalácsfűszerrel meghintett tömőanyaggal töltöttem meg őket -, és készültek vászontáskák, amikhez végre elhasználhattam a több éve, hirtelen indulatból vásárolt szépséges patchwork anyagaimat is, amiket nagyon szerettem (ezért is vettem meg őket, meg mert nagyon le voltak árazva), csak éppen felhasználni nem tudtam őket soha, mivel a patchworkhöz, ugyebár, varrni kell.