Az intuitív és diszkurzív tervezési módszerek összehasonlításáról

Hirtelen megláttam az asztalon a fiam barcelonás tolltartóját, annak is a cipzárját, azon is a kis műanyag lógattyút, és rögtön bevillant a fantasztikus ötlet: ezt a lógattyút én leszerelem, és felteszem a szintén a fiamnak szánt, szintén Barcelona-színekben készülő ajándék kardigán cippzárjára, és ilyen menő nem lesz senki másnak! Pár percig ünnepeltem önnön zsenialitásomat, de aztán eszembe jutott, hogy a kötemény, amin elég régóta óta dolgozom esténként, tehát meglehetősen bennsőséges viszonyban vagyunk, mondhatni jól ismerjük egymást - az nem cippzáras. Mi több, még csak nem is kardigán. Hanem pulóver.


A színek, mint a legtöbbször, tréfát űznek a fotóssal,
de becsszóra gránátvörös és királykék az eredeti

- Még egy rendes teát sem ihat az ember! - mondta Mendel, és csak álmélkodott önmagán, hogy ilyen csekélységekre vesztegeti a szót.

Idegesítenek az adventi kalendáriumok. Na nem azok, amiket gondos szülői kezek csempészek december elején a lakás egy alkalmas pontjára, vagy amiket figyelmes gyerekek készítenek (a rájuk jellemző, erősen túlzásba vitt és éppen ezért mindent eláruló, édes titkolózással), nem azok, amikkel a szerelmesek lepik meg egymást, vagy amikkel lelkiismeretes óvónénik dolgoznak késő délután titokban, amikor a legutolsó kisdedet is hazavitték már a szülei.
Azok az újságokban olvasható adventi kalendáriumok idegesítenek, amelyek - látszólag segítő szándékkal - rendszerezik a rohamosan fogyatkozó időbe bezsúfolandó teendőket, kezdve ott, hogy december harmadikán nézzük meg, van-e otthon sütőpapír, egészen odáig, hogy ne felejtsünk el időpontot kérni a fodrászhoz huszadikára. Nem szeretem, hogy a karácsonyi készülődés programozott felkészüléssé válik, amit kötelezően le kell futtatnunk, természetesen a tökéletes végeredmény érdekében. Ha készülődünk valamire, akkor teret kap az egyéni tempó, a szaggatottság, ráérősség, a ráhangolódás, felkészülni viszont egy versenyre vagy megmérettetésre szokás. Nem szeretem ezt a rengeteg elvárást, aminek a legtöbben nem akarunk megfelelni, de amikkel újra és újra szembesítenek minket az újságszerkesztők, bloggerek vagy kirakatrendezők, amikor például ilyeneket látunk: "December 11., szerda - pucoljuk meg az ablakokat. Ha karácsonykor már nem csillog úgy az üveg, elég lesz kívülről áttörölni." Hogy tessék?! Most komolyan, ez egy alapvetés, hogy karácsonykor csillogjon az ablak?! Kívülről?! (És itt most nem térek ki arra, hogy vajon milyen gyakorlati tapasztalattal rendelkezik az, aki szerint az ablakok egy átlagos - értsd: például két gyerekkel és egy macskával felszerelt - háztartásban előbb koszolódnak el kívül, mint belül.) Miközben a legtöbb nő arról panaszkodik, hogy a stresszes év végi hajrá miatt ki se lát a munkából, és egész decemberben túlórázik. Szó, mi szó, az adventi házimunkás-szépítkezős kalengyáriomok bennem rögtön a stepfordi feleségek rémképét idézik fel (talán nem is véletlen, hogy éppen most hétvégén játssza újra valamelyik tévécsatorna).
Nemrég nagy sláger lett az Egyszerűbb gyermekkor című könyv, amit én ugyan nem olvastam, de az elvével nagyon is egyetértek; igazán megírhatná valaki a folytatást is, Egyszerűbb ünnep címmel (bár az esküvőszervezők és a gyerekszülinapokra szakosodott lufihajtogató bohócok bizonyára nem örülnének neki). Bármit ünnepeljünk is, szerencsés esetben nem a felhajtás nagy, hanem az ünnep saját felhajtóereje, ami segít kiemelkedni a hétköznapokból - de ehhez meg kell merítkezni benne, amit viszonylag nehéz (megkockáztatom: lehetetlen) úgy megtenni, hogy közben az elvárásokkal vagyunk elfoglalva. Jót tehet viszont, ha eltöröljük az összes szabályt. Semmi nem kötelező elem, ehelyett az ünnep minden kelléke csupán választható dísz, amikből aszerint csemegézünk, hogy az adott évben mi a fontos a családunknak, mire jut idő és erő. Nálunk a takarítás sokszor csak egy alapos porszívózásra szorítkozik, de évek óta fontos a számunkra, hogy elkészüljön a két cipősdobozunk. Megesett, hogy spagetti volt a karácsonyi menü, de azt egy kiadós és viháncolós hócsatából hazatérve, szikrázó jókedvvel fogyasztottuk el. Előfordult, hogy kész kardigán helyett fonalgombócokat csomagoltam be valakinek, amiből aztán a ráérős január során el is készült az ajándék ruhadarab. És bizony, volt év, amikor a december vége sírással és szomorúságban telt el, mert akkor éppen nem tudtunk nevetni, és az ünnephez az is hozzátartozik, hogy nem kell alakoskodni egymás előtt, hogy nyílt és őszinte szívvel mehetünk elébe annak, ami karácsonykor adatik. A gyertyák fénye pedig a macskatappancsokkal és gyerekkezek nyomaival tarkított üvegen is ugyanúgy megsokszorozódik a sötétben.


Az ifjakat hasonlóképpen intsed, hogy legyenek mértékletesek

Úgy gondoltam, hogy az elmúlt évek áldozatos (ön)nevelő munkája nyomán végbement jellemfejlődés mostanra alkalmassá tett engem és a családomat arra, hogy idén igazán korán elkezdjem sütni a sokáig elálló karácsonyi süteményeket, ezért tegnap este diós stanglit sütöttünk a gyerekeimmel.
Ma reggelre aztán el is fogyott.

Bármit teszel, jelentéktelen lesz, de nagyon fontos, hogy megtedd

Az én kegyetlen, apacslegény varrógépem pedig azért került elő, mert a gyerekeim iskolájában adventi vásárt szervezett néhány lelkes szülő, akiknek a lelkesedését több más szülő is átvette, sőt, lelkes gyerekek is akadtak a segítők között.
Készültek színes és illatos filc díszek, amiknek az alapötletét Priscillánál találtam, és neki köszönöm - csak én az alkalomra való tekintettel nem levendulával, hanem mézeskalácsfűszerrel meghintett tömőanyaggal töltöttem meg őket -, és készültek vászontáskák, amikhez végre elhasználhattam a több éve, hirtelen indulatból vásárolt szépséges patchwork anyagaimat is, amiket nagyon szerettem (ezért is vettem meg őket, meg mert nagyon le voltak árazva), csak éppen felhasználni nem tudtam őket soha, mivel a patchworkhöz, ugyebár, varrni kell.     




Kalapácsával tüzesre vert gorombán, s belemártotta szívem a jéghideg patakba

Nem szeretem a varrógépeket. Biztosan vannak közöttük rendes, tisztességes, empatikus masinák is, de én ilyennel még nem találkoztam. A mostanival is konfliktusos, se veled, se nélküled kapcsolatban élek, nagy néha pedig megpróbálom rendezni a viszonyunkat. Amikor hosszú idő után leülünk egymással szemben, eleinte általában minden jól megy, hamar megtaláljuk az összhangot, s olyankor nem is értem, miért töltöttünk el ilyen hosszú időt egymás nélkül. Aztán egyszer csak észreveszem, hogy valami nem stimmel, valami felszínessé vált - olyan lazán hurkolódnak egymásba a szálak, hogy a kész varrást simán ki tudom húzni a anyagból. Vagy éppen fordítva, a masina bekeményít, megfeszül - ráncolódni kezd az anyag. Óvatos kézzel állítgatom a szálfeszességet, fent vagy lent, a hiba jellegétől függően. Egy darabig megy, aztán valamelyikünk elveszíti a türelmét: a szál pattanásig feszül és elszakad. Újrafűzöm. Óvatosan indítom a gépet, de megint szakad. Harmadszor is. Belátom, hogy a konfliktuskezelésnek ez a gyors, spontán módja most nem fog segíteni, sajnos le kell ásni az alapokig, elmélyedve a részletekben, úgyhogy szétszedem a hurokfogó házat, alaposan megtisztogatom a gépet, a legutolsó kis szöszt is kitörölgetem. Összerakom, befűzöm, óvatosan próbálgatom. Működik. Juhé, kezdhetjük újra a közös életünket, varrjuk tovább az anyagot. Kifogy a felső szál, pedig amióta leültem, még alig varrtam.... Gyorsan elő egy új cérnagurigával, befűzöm, indítok. Két hosszú varrásvonal után a cérna egy hangos csattanással újra elszakad. Az én türelmem se végtelen, rákiabálok a gépre, és otthagyom egy időre, hátha észhez tér. Egy idő után (ki vagyok neki szolgáltatva) visszasomfordálok, leszedem a lámpatakaró lemezt és ott is megtisztogatom, sőt - próbálok a kedvében járni - a biztonság kedvéért a bobin környékét is, megint. Egy hatalmas, kemény szöszcsomó esik ki valahonnan - ezek szerint megint megszabadultunk egy régi sérelemtől, hurrá. Varrok. Egy hosszú pántot varrok végig éppen, az elején bizonytalankodva, aztán egyre bátrabban, a végén már mosolyogva. Mikor a végéhez érek, akkor veszem észre, hogy a művelet egyharmadánál kifogyott az alsó szál. Nem, suttogom kétségbeesve, nem hagyhatsz cserben, ezt nem lehet! De, lehet. Csévélek, befűzök, mindjárt kész, mindjárt. És tényleg kész is lesz egyszer, de addigra már úgy érzem hogy a varrással töltött idő legnagyobb részét problémaelhárítással és javítással töltöttem, az idegeim pedig legalább olyan ziláltan csavarodnak egymásba, mint a rosszul befűzött alsó és felső szál. Nem, azt hiszem, a hangos rosszfiú varrógépek a csendes, nyugodt, derűs nőknek valók, én a magam részéről maradok inkább a kedves, hűséges fonalaimnál, akikkel ugyan néha unalmas az élet, de legalább kiszámítható.

Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdan és alig oldódó szomorúság

"Egy hangot üt meg. Újra megüti.
Elsápadok. Azt mondja, itt az ősz."

A november bizony nem könnyű hónap, engem legalábbis joggal lehetne ilyenkor a Harúnnak is nekiszegezett  szemrehányással illetni: "Látod, ez a baj veletek, búvalbélelt városlakókkal: csak azt fogadjátok el valóságnak, ami ostoba, unalmas és nyomorúságos!". A halottaink emléke meg az emberek őszi rosszkedve hideg köddé tömörödik, ebben indulunk el reggelente, zötykölődünk a szürkeségben a zsúfolt buszon, ahol valaki egészen biztosan a nyakunkba köhög, és ha este a nyáron szokásunkká vált mozdulattal kitárjuk az ablakot, rögvest be is csukjuk a szmog beáramló bűze miatt. De néha, ha kisüt a nap, mégis a nyakunkba kanyarítunk valami meleget, és elindulunk, hogy találkozzunk a szürkékből kikacsintgató liláskékekkel, lássuk az eső után felsóhajtó mélyzöldeket, megszemléljük a meleg tea gőzének fáradt kacskaringóit, és egyre többet gondolunk arra, hogy nemsokára itt az Advent.

Maluka, egy hozzá nem igazán illő fonalból

Birth announcement

Mr. és Mrs. Kezi-Rokka örömmel tudatja minden kedves barátjukkal, rokonukkal és ismerősükkel, hogy családjuk egészséges, viruló ivadékokkal gyarapodott, akik szüleik nagy örömére mindkettejük külsejét és hajlamait is örökölték.

Ravelry

Ha belső csend nincs, bevárni azt, amit csak az idő hozhat meg

Az elmúlt, iskolakezdéssel, majd rengeteg munkával eltöltött hetekben kizárólag azért vettem a kezembe kötőtűt vagy horgolótűt - általában késő este -, hogy aztán kis sóhajjal le is tegyem szinte azonnal, és elmenjek inkább aludni. Végül annyira kiéheztem már a kézimunkás sikerélményre, hogy amikor végre sikerült valamennyit javítanom a krónikus alváshiányomon, nem voltam hajlandó folytatni a félbe-szerbe hagyott régebbi munkákat, hanem vettem a hétvégére két gombóc jó vastag Morbidone gyapjúfonalat azzal a kettős szándékkal, hogy egyrészt kipróbálom az újdonságot, másrészt sürgősen, egy ültő helyemben kész holmit állítok elő, és azután nagyon örülök majd az élménynek, hogy végre befejeztem valamit. Egy horgolt és egy kötött sapka lett az eredmény.  A horgolt mintáját már régen ki akartam próbálni, egyszerű volt, és gazdát is gyorsan talált a nagymama személyében.


 A kötött darab mintája egy évekkel ezelőtt vásárolt sapi, amit nagyon szeretek - azt próbáltam lemásolni, és igazán büszke vagyok rá, hogy egyetlen darabban, varrás nélkül sikerült előállítani egy simlis fejfedőt.

Részletek a Ravelryn


Szolgálati közlemény - update

Nem értem a Maluka mintáját. Nem értem.

Szegényke hiába várta, hogy formába lendítsem
Update: Az volt a baj, hogy túl erős volt a festékpatron az irodában, ezért a fordított szemeket jelölő kocka ugyanolyan színű lett a nyomtatványomon, mint a "nincs szem" jelölés. Lám, az se jó, ha túl jó valami.

Becsengettek, avagy: a nyugalom megzavarására alkalmas poszt, kizárólag az iróniára fogékony idegzetűeknek

Idén valahogy rajtunk ragadt az évkezdési hangulat, szeptember másodika óta naponta olvashatjuk a jobbnál jobb, vidámabbnál vidámabb, ujjongó híreket az iskolák, pedagógusok, diákok és szülők szép új életéről, ezeket ki-ki vérmérséklete, beállítódása (és a saját gyermekének helyzete) szerint fogadja, olvassa, írja, osztja meg és lájkolja (vagy nem). Sokan még vitázni, óbégatni, sőt átkozódni sem átallanak - az franczos bitangok! (Próbálok nyelvezetben is idomulni a múltba révedést manapság szinte kötelezővé tevő korszellemhez.) Ez mastani üdőkben magunknak illő és erkölcsös viselése igen kívánatos és becsült dolog, a viszálykodás pedig mindennemű korokban útálatos az erkölcsös ember számára. Hagyjuk tehát a viszályt, testvéreim, úgy mint a szabályokat és óbégatást is, nagyobb tekintet légyen a fő dolgokra, így a tisztességes nevelkedő leánygyermek oskolai öltözetjére. Mert megmondá bölcs Pázmány uram: nem tiltja Isten a tisztességes öltözetet; sőt akarja, hogy az asszonyok ékes öltözetben járjanak; de úgy, hogy szemérmetesen és józanon ékesgessék magokat. A nagy őszi ruhatár restauráció jegyében született tehát ez a praktikus, ám szemérmetes kis felső: jó időben könnyű, rövid ujjas, rossz időben alsóruházat feletti mellyeske.
S akik pedig az oskolák belső életi miatt aggodalmaskodnának, olvasgassák haszonnal tekintetes, nemzetes, nagyságos Széchenyi István gróf uram felette bölcs szavait az életrevalóságról (melyet bizony minden hatalmasságnak eszébe kellene vennie, mikoron a gyermekek nevelésinek módjairól bátran rendelkezik):

"Hogy nem a tanulás s tudományok mennyisége teszi az embert okossá, hanem azok megemésztése s jó elrendeltetése, azt nemcsak nálunk, hanem mindenütt nyilván tapasztalhatjuk; mert ha minden státusbeli embereket összeveszünk, többet találunk életrevalót – ki élni tud, s nemcsak városban, hanem minden helyzetben, s ilyen előttem az okos ember – azok között, kik könyvbűl soha nem tanultak, mint azok közt, kik igen-igen sokat, de rendetlenül tanultak s tudnak."


Minta: Wasabi
Fonal: DROPS Baby Merino




Új ökotermékek a kötés szerelmeseinek

Különleges megoldással segíti a japán Mikado cég legújabb terméke a kötés szerelmeseit: az innovatív eszközeiről híres, legfőképpen természetes anyagokkal dolgozó gyártó egy több funkciós, kis helyen tárolható, környezetbarát zoknikötőtű készletet dobott piacra. A több éves fejlesztői munka eredményeként a bármikor előkapható készlet színjelöléssel ellátott darabjai nemcsak könnyen kezelhető segédeszközei lehetnek minden kézimunkázónak, de használaton kívül játékra is kiválóan alkalmasak. A harmonikus színekben kapható készletet a fejlesztők szerint leginkább azok értékelik majd, akik a zoknikötőtűk meglovasítására és eltüntetésére hajlamos háziállatokkal élnek együtt. Az új termék a cég kiváló disztribúciós hálózatának köszönhetően szinte bármely játékboltban vagy bolhapiacon beszerezhető.


Könnyed nyári románc, avagy vigyázzunk Jane Austennel a strandon, mert úgy maradunk

Debbie, teljes nevén Miss Deborah Frances Eleonora Bliss, angol arisztokrata családba született, szüleit, nagyszüleit, de már dédszüleit is az előkelő társaság legbefolyásosabb személyiségeiként tartották számon. Édesanyja a szokásoknak megfelelően nagy gondot fordított a nevelésére, így hajadon korára Debbie birtokába került mindazon képességeknek és ismereteknek, amelyek díszei egy jó házból való úrilánynak. Modora könnyed és finom volt, mint a leglágyabb selyemből készült keleti kendők, természete simulékony, mint a tavaszi zsenge vesszők; szokásaiban állhatatos, kedvteléseiben rugalmas, elhatározásaiban szívós kisasszonnyá lett - és természetesen mindezen előnyös és kívánatos tulajdonságait tökéletes és ragyogó küllem koronázta. A jobb társaság összejövetelein ő volt az ünnepelt szépség, a hozzáértő házasságszerző asszonyok mindegyikének volt valamilyen nagyra törő terve vele kapcsolatban, de tudták azt is, hogy Debbie vonzalmát csakis a legkiválóbb ifjú nyerheti el. Mindazonáltal Debbitől távolt állt a rátartiság, sose gondolt magára kiválóságként, s ha jövőjéről ábrándozott, mindig finom tónusú, pasztell árnyalatú ruhákban képzelte el magát elegáns szalonjában, egy hasonlóan arisztokratikus, kissé tartózkodó modorú férj oldalán.


Arthur Kato Kezi-Rokka furcsa hangzású, egzotikus nevét magyar származású édesanyjának köszönhette, de rokonai és ismerősei egytől-egyig rövid, kedves becenevén szólították: Art-nak. Életvidám, adakozó és tevékeny édesanyja a születése pillanatától másképpen nevelte őt, mint ahogyan az úri házak csöndes, szabályozott világában megszokott volt. Nem bízta dadusok és nörszök gondjaira, helyette saját kezével kapta fel, amikor csak kedve tartotta, simogatta, szeretgette, órákon át foglalkozott vele, a fegyelmezést viszont nem tartotta fontosnak, s egy-egy közös mókázás után tovább engedte a gyermeket saját, szabad útjára. Arthur mindezt alaposan ki is használta, erre-arra tekergett, csavargott, akkor evett, amikor kedve tartotta, ott hajtotta álomra a fejét, ahol végképp legyűrte a fáradság, szilaj és zabolátlan, önfejű ifjúvá serdült. Természetének bizonyos jellegzetességei egészen vaskossá lettek, míg más tulajdonságai alig észrevehető, finom szálakként szőtték be jellemét. Extravagáns egyéniségét feltűnő, jellegzetes színekkel szerette hangsúlyozni, de ezen túl nem fordított nagy gondot a megjelenésére, hol az inge lógott rendetlenül, hol egy öreg, bolyhos kabátot kapott magára. Barátai rajongtak a meleg szívű, bátor fiúért, aki mindig meg tudta lepni őket egy-egy bolond ötletével.


A két fiatal valószínűleg soha nem találkozott volna egymással, ha Debbie egy fülledt augusztusi reggelen véletlenül nem nyitott volna be rossz terembe abban a drága, Camden-beli művészeti iskolában, ahová édesanyja azért íratta be, mert meggyőződése volt, hogy a fiatal úrilányok megfelelő nevelésének a művészettörténet tanulmányozása és a festészet alapjainak elsajátítása is része kell, hogy legyen. Art - akit ösztöndíjjal vettek fel, miután a felvételi bizottság tagjainak egy csoportja komoly vitába bonyolódott néhány hevesen ellenkező konzervatív mesterrel, akik személyes sértésként tekintettek a fiú sajátos hangulatú, expresszív, különös képeire - Art tehát ott ült a teremben, felnézett, és ennyi elég is volt, hogy sorsuk örökre megpecsételődjék. 


Természetesen meg kellett küzdeniük mindkettejük családjának határozott tiltakozásával, ám (miután Debbie, életében először, konok szilárdsággal tartott ki a választása mellett, és Art, szintén életében először, állhatatosan ragaszkodott ahhoz, hogy a lánnyal való kapcsolatát hivatalosan is megerősítse) a szülők egy idő után belátták, hogy a legjobb, mit tehetnek, ha segítik az ifjú pár boldogulását. A kezdeti kétkedést szerencsére semmi nem igazolta: a két, oly annyira különböző jellem azóta is meglepően nagy harmóniában, simogatóan puha boldogságban él együtt. Debbi finom kiegyensúlyozottságával tökéletesen ellensúlyozza Art hullámzó kedélyének gyors változásait, amelyek viszonzásul kellő változatosságot és izgalmakat visznek mindkettejük életébe. A felsőbb társaság is hamar a szívébe fogadta kettősüket, s ma már hajlamosak őket egyszerűen úgy emlegetni: a tökéletes páros.


Ravelry oldal


Felvesszük a fonalat

Bezártuk a házacska kapuját, ami két hétig az otthonunk volt,


utoljára végigmentünk a világ legszebb ösvényén, 


és hazajöttünk, mert itt is új kalandok várnak ránk.


Csak addig fáj, míg végképp elszakad

Ugyanakkor (csak hogy a dolog visszájára is vessünk egy pillantást): a végtelenben is kell fogódzó, legyen az akár a cél, ami felé törekszünk, akár egy akadály, ami a törekvés elébe áll.
Mindig csodáltam azokat, akik hihetetlen lelkesedéssel vágtak bele új dolgokba, akik alighogy eldolgozták az utolsó szálvégeket, máris képesek ráhurkolni a tűre az új kezdőszemet. Akik csak úgy ösztönösen nekikezdenek egy munkának, és nem tépelődnek azon, hogy kerek legyen vagy hosszúkás, egyszerű vagy bonyolult szerkezetű, akik látják a fonal karakteréből, hogy milyen forma áll majd jól neki. Akiknek nincsen szükségük próbálgatásra. Még tavaly történt: ott álltam a Barka boltban a polcokkal szemben, néztem a sok puha színt, amikor Luca odalépett hozzám, és megkérdezte: - Mi ez a kétségbeesés az arcodon?! És jól látta, ott (ott is), akkor (akkor is) szinte kétségbeestem attól, hogy ki kell választanom egyet a sok közül. De sokszor ugyanilyen nehéz a kiválasztott fonalhoz mintát keresnem - és minél kedvesebb, különlegesebb az a fonal, annál nehezebb, annál erősebben élem meg a Wahl ist Qual igazságát. Idővel (és a technikai tudás gyarapodásával) persze ebbe is belejön az ember: minél többet kötök, annál könnyebben nyugszom bele, hogy abban a pillanatban, amikor kiválasztok és elkezdek egy mintát, lemondok sok más (esetleg jobb) lehetőségről - de azért nagyon örültem, amikor nemrég megtaláltam Martin Buber könyvében ezt, az én örökös tipródásomat igazoló részt: "A tett áldozatot és kockázatot foglal magába. Az áldozat: a végtelen lehetőség feláldozása a kiválasztott forma oltárán; mindent, ami akár csak egy pillanattal előbb játékosan felvillant az ember látómezejében, ki kell törölni".
Ez a gyönyörű fonal nagyon nehezen találta meg a maga formáját a kezeim között, Hannah Fettig mintája előtt három másikat is elkezdtem belőle, de egyik se volt az igazi. Lassan készült, nagyon-nagyon lassan, ami talán nem csoda, mert megdöntöttem a saját rekordomat: eddig ez a legvékonyabb fonal, amiből ruhadarabot készítettem. De megérte, mert a lányom szerint ez egy sajátos two in one kardigán lett: rá is jó, és rám is...


Fonal: Malabrigo Silkpaca (416 Indiecita)
Minta: Featherweight Cardigan
Több a Ravelryn.

Kóstoló, ami a habzsolás veszélyével fenyeget

Nem szeretem a lusta kötést,  vagyis egészen pontosan: bár kötni szeretem, hiszen egyszerű, gyors, de a kötésképe nem tetszik. Sok szép kendőmintától eltántorított már, hogy lustakötéssel készültek. De amikor megláttam ezt a mintát, rögtön Rúmi, a perzsa költő szavai jutottak eszembe: aki nem kóstolta, nem ismerheti, és úgy döntöttem, hogy ez a szabálytalan, rendhagyó forma megérdemli, hogy belekóstoljak ebbe is, megismerjem ezt is.  Gyönyörűnek találom a benne futó íveket, amiket a lyuksorok kiadnak, és amik olyanok, mint a fénybe tartott, áttetsző falevelek erezete. Mire elkészültem vele, már nem értettem az addigi idegenkedésemet a lustakötéstől.
S ha már szokatlan forma: egy igazán szabálytalan személyiségnek szántam (esküszöm, nem az alliteráció kedvéért írom!) születésnapjára; és ha már több szempontból is kívül van az általam  megszokott renden, akkor Nina rendkívüli szépségű Cashwool fonala illett hozzá igazán.

Minta: Imagine When

Az igazán gazdagok oly könnyedén válnak meg kincseiktől, ahogyan a pitypang bóbitáját kapja fel a szél

Buci elvesztette, és hagyta, hogy én találjam meg, így most enyém ez a gyönyörűség - és nem bírok betelni vele!


Én kiskertet kerteltem

Egy hetven lakásos társasház negyedik emeleti lakása nem kifejezetten alkalmas rá, hogy pótolja a kertet, ami gyerekkoromban mindig ott volt a közelemben - hozzászoktam, hogy a nagy bánataimat a barackfa tetejére cipeljem fel, onnét eregessem ki apránként a szélbe, a nagy örömeim édességét meg az eperágyás vagy a málnabokrok piros bogyói fölött csorgassam szét. Kutyául szenvedtem hát a téglafalak között, ahol a piacon vásárolt fűszernövények is mind elsorvadtak szép csöndesen, hiába kerestem nekik legalább egy alkalmasnak tűnő ablakpárkányt, mintha azt üzenték volna: nem adhatjuk meg neked, amit keresel. Évekkel ezelőtt hoztunk magunkkal egy csomag bazsalikommagot egy olaszországi útról, de nem mertem cserépbe ültetni, féltem, hogy ezeket a kis növénykéket se tudnám megtartani. Aztán egyszer kaptam egy csomagot, nagyon messziről, amiben virágmagok voltak, különféle válogatott virágmagok, és egy üzenet, hátha egyszer mégis el tudod ültetni valahol, és én sokáig őrizgettem gondosan a magokat, kitűztem a kis papírzacskót a bejárat melletti üzenőfalra, és valahányszor ránéztem, arra kellett gondolnom, hogy a távolban valaki bízik bennem, bízik abban, hogy egyszer meg fogom tudni teremteni a saját kiskertemet, és idővel a bizakodás pontosan úgy csírázott ki bennem, ahogyan aztán nyár elején a virágmagok, amiket nagy levegőt véve végre elültettem. A virágok után elvetettem a bazsalikommagokat, és mire azok is kihajtottak, addigra már olyan nagyra nőtt bennem is az eltökéltség, hogy vettem egy biokertészetben kamasz bazsalikomnövényeket is, hogy addig is legyen, amíg a mi kis csecsemőink megnőnek, meg majorannát, és háromféle paradicsompalántát is vettem, és ez a sok kicsi növény most mind ott áll a gangon, az ajtónk mellett, és napról-napra növekednek, sőt, pici paradicsomunk is van már, apró és zöld, de egyszer piros lesz és édes, és akkor leszakítjuk majd, megszagoljuk, négyfelé osztjuk, és jóízűen megesszük.

Köszönöm, Márta

További hősökről

A hétvégén volt szerencsém kotlóstyúknak lenni tizennégy négy és hét év közötti leánygyermek mellett. A feladatom tulajdonképpen egyszerűnek tűnt, rá kellett vennem őket, hogy a) maradjanak csöndben és mellettem, b) adott időszakban egyenek, igyanak, pisiljenek, majd c) rendezett fellépőruhában vonuljanak a színpadra, azután d) műsoruk végeztével némán és gyorsan vonuljanak ki a színházteremből az öltözőbe, ahol e) várják meg szépen az anyukájukat.
Mondanom sem kell, nem maradtak se csöndben, se mellettem, nem akartak pisilni vagy a fellépés előtt három másodperccel kellett pisilniük, a kivonulás se néma nem volt, se gyors, sőt volt, akit úgy kellett elfognom, mert meglógott és ott akart maradni megnézni a nagyobb csoportokat is, és az öltözőben tizennégyen huszonhatféle sírós hangon kérdezték, hogy hol a ruhájuk, mikor jön már a mamájuk, és hová lett a süti, amit ott hagytak a széken.
Ilyenkor, év vége felé nemcsak a gyerekek fáradtak nagyon, hanem a pedagógusaik is, akik év közben nap mint nap az enyémhez hasonló élményekben fürödhetnek. Bámulom a jó pedagógusok töretlen szeretetét, amivel a gyerekek felé fordulnak, a kiapadhatatlan empátiájukat és a türelmüket, és mostanában egyre többször bámulom azt is, hogy lehetetlen körülmények között, ostoba rendeletektől korlátozva is végzik a dolgukat.
A füzet a kisfiam tanítónénijének készült, aki szerencsére jó pedagógus és nagyszerű ember. Nina finoman márványozott vásznára hímeztem a szépséges fonalaival, és a Kreatív Homokozó gárdája segített, hogy végül profi füzetborítóvá alakuljon. Nagy sikere volt, de a melléje adott, a fiam által festett, lakkozott, díszített fa tolltartónak még nagyobb.

A hímzett minta Lengyel Györgyi könyvéből származik


Véghajrá, avagy minden iskolás egy hős

Ránéztem ma reggel a gyerekeimre, és - bár úgy döntöttünk, hogy a rebarbarás eperlekvárt, amit egyik reggel hirtelen felindulásból főztem néhány maréknyi eperből meg pár szál rebarbarából, így nem is lett több egyetlen üvegnél, és bár a lábas falán megtapadt, kizárólag ujjbeggyel kinyerhető kevéske ízelítő folytatásra buzdított, de folytatása azóta se lett, ezért tehát úgy döntöttünk, hogy azt az egy jól sikerült üveget majd valamikor karácsony környékén esszük meg - szóval ránéztem a fáradtságtól jobbra-balra dülöngélő gyerekekre, és úgy éreztem, hogy most van itt az a pillanat, amikor meg kell bontani a lekvárt, hogy az iskolaév végéig még plusz erőt adjon a reggelekhez.

A kép azért született, mert túl sok volt már a kék itt az oldalsávomban

Kitty ott ült az ágyon, kezében a kötés, amin az utolsó napokban dolgozott

Kitty szülésének történetét Lev Tolsztoj Anna Kareninájában* nagyon szeretem. Pontos, érzékeny és gyönyörű leírás abból a korból, amikor nem lehetett még lépten-nyomon szüléstörténeteket olvasni; tökéletesen visszaadja a folyamat minden gyötrelmét és gyönyörűségét - anélkül, hogy akár csak egyetlen fizikai részletet is említene. De a legjobban azt szeretem benne, hogy Levin, a férj aggódását, félelmeit és kínjait is megmutatja, átélhetővé teszi - hiszen elvégre is férfi írta. Nemrég újraolvastam ezt a részt, és feltűnt valami, amire nem is emlékeztem: az, ahogy a vajúdás kezdetekor Kitty "járkált és kötött, gyorsan hányta a szemeket, s rendelkezett".
A gyerekeimet még nem várhattam saját készítésű ruhácskákkal, akkoriban még nem kötöttem. A napokban viszont befejeztem egy nagyon kedves ismerősünk nemsokára megszületendő babájának egy pici pulóvert, olyan valószínűtlenül kicsit, hogy munka közben többször hitetlenkedve ellenőriztem a méreteket: tényleg csak ekkora egy újszülött?! És ahogy a gombokat felvarrtam az elejére, beleképzeltem a szuszogó újszülött pihés fejecskéjét, és amikor a kézelőt lekötöttem, szinte láttam benne az apró kezet, és ugyanaz a nyugalom szállt meg, ami az újdonsült anyákat, ha a jóllakott, alvó csecsemőjüket nézik. Nem lepődnék hát meg, ha vénségemre éjjel-nappal apró ujjasokat és sapkácskákat kötögetnék majd, mint Miss Marple a harmad- és negyedunokahúgai gyerekeinek, mert az bizony jó.

* Hetedik fejezet, 13. rész

Barka Bóbita fonalból, ahogy az egy nyári babának dukál
Minta itt.

Minou párnája

- Még egy kávé?!
- No igen, kicsit hosszúra nyúlt a tegnap éjszaka. Hajnali fél kettőkor készültem el a lányom barátnőjének szülinapi ajándékával.
- Te egy hős anya vagy.
- Dehogy. Csak már tudom, hogy milyen gyorsan felnőnek.
- Hát igen. És úgyse marad más belőlünk, mint az emlékek, amiket hagyunk magunk után. Jól teszed, hogy ilyen szép emlékeket gyártasz magadról a gyerekeidnek. És, mit készítettél?
- Párnahuzatot, ugyanolyat, mint amilyen a gyerekeimnek is van, de türkiz színben, mert az a barátnő kedvence. Ráadásul jól illik a könyvhöz is, amit választottunk neki... Na jó, bevallom, ez puszta véletlen.

Barka Bóbita fonalból, 3-as tűvel,
a felhasznált fonal súlyát nem tudtam megmérni, mert gyorsan be kellett csomagolni.

A legelső még akkor készült, amikor nem volt Barka, rózsaszín árnyalatú Catania fonalakból;
a fiamé két évre rá, a néhai Kabala kékes színeiből. Nagyon jól bírják a napi gyűrődést. A minta Lucy blogján.

Fűszeres borral itatnálak, gránatalma borral

Sokáig nem értettem, mi vonzott annyira már első pillantásra Anett fonalában, csak azt tudtam, hogy a színe kedves nekem, és valahonnan nagyon ismerős. Sokáig töprengtem azon is, mi készüljön belőle, mert csak azt tudtam, hogy - bár 960 méternyi hossza erre ösztönzi az embert - nem akarok belőle kendőt kötni. Aztán eldöntöttem, és szép lassan elkészült ez az egy darabban kötött, varrás nélküli, könnyű nyári pulcsi. Akkor jöttem rá, hogy ezek egyik kedves gyümölcsöm, a gránátalma burkának színei: a halvány rózsaszín, az erősebb pirosak és a barnás cirmozás. A kötés során csak még jobban megszerettem a fonalat, és amióta elkészültem, csak ezt hordom: súlya gyakorlatilag nincsen, szellős, hiszen a vékonysága ellenére négyes tűvel kötöttem, és a hűvös reggeleken mégis meleg, hiszen gyapjú. Ha hibát akarok benne keresni (mindig akarok, erősen vonzódom a hibákhoz), akkor a méretezéssel nem vagyok teljesen elégedett: bár kötöttem próbát, az M-es méret kicsit nagy lett. Igaz, csak annyira, hogy ha spagettipántos felsőkre húzom fel, akkor néha kacéran lecsússzon a fél vállamról, ami bizonyos pillanatokban akár előny is lehet - ha az ember Vénusz gyümölcséhez nyúl, legyen készen a kacér pillanatokra.


Minta: Avril inApril, 4-es tűvel
Fonal: 960 m / 100 gr gyapjúfonal Peony Anettől

Noha nagyon hálás vagyok a fotókért a család férfitagjainak (egyikük készítette őket, a másikuk a jó és kellően kacér hangulatról gondoskodott), az ember mindig többet akar: próbáltam olyan képet készíteni, ami visszaadja a tíz dekányi könnyűség viselésének érzetét is. Nem állítom, hogy sikerült, de valami ilyesmi:



Öko-textil rovat

Az elmúlt tizenegynéhány év alatt, amit a gyerekeim társaságában töltöttem, és ezzel együtt lyukas térdű nadrágok,  kimoshatatlan gyümölcsfoltokkal mintázott pizsamák, "de ezt apa hozta nekem Berlinből, mentsük meg!" típusú kedvencpólók társaságában is, sokféle módját kipróbáltuk a textíliák újrahasznosításának. Eleinte az is újrahasznosításnak számított, hogy a lányom kinőtt mályvaszínű melegítőjét szemrebbenés nélkül ráadtam a fiamra is (könnyű dolgom volt, sokáig a rózsaszín és a lila volt a két kedvenc színe). Aztán amikor egy Röltexben vettem egy nagy csomag farmeranyagból készült rávasalható foltot, elindult a foltozós karrierem is. Megtanultam stoppolni, lyukat alábélelni, levágott harisnyaszárat hímzőfonallal kicsipkézni, a végképp menthetetlen zoknikból zoknibábot készítettünk, a legkedvesebb ovis ünneplőből párnahuzatot, szép mintájú maradékokból textilrózsát csavartunk. Legutóbb egy ajándékba kapott pamutpólót sikerült felújítani, aminek a nyakkivágása túl mélynek bizonyult: háromféle kékes-zöldes hímzőfonallal, három sorban horgoltam rá az Attic-féle Neat Ripple mintát.


A régi pólókat egy ideig a takarításhoz használatos törlőruháknak szabtam fel - ám minthogy takarítani nem takarítok annyit, mint amennyi pamutholmi fogy, fakul, rongyolódik el a családban (ami nem azt jelenti, hogy nagyon sok pamutholmink van, hanem sajnos azt, hogy a takarítás az a tevékenység, amit önszántamból általában csak végső kétségbeesésemben űzök), ezért egy ideje megtanultam a T-shirt yarn készítését is, és azóta nálunk senkit nem kell figyelmeztetni, hogy a fürdőkádból ne a hideg kőre lépjen ki, hanem a puha szőnyegre.

A bársonynak puha, némely ásványnak érdes, a szappannak zsíros tapintata van.

Ismertem egy kisfiút, aki a napi sétái során - ha épp nem akadt semmi, amit feltétlenül kézbe kellett vennie, ha nem volt nála se szép formájú, sima kavics, se érdekesen szétágazó bot, se párját ritkítóan hosszú fűszálat nem talált - egészen közel ment a házakhoz, rátapasztotta a tenyerét a falra, és a kezét maga mellett húzva végigsimította az összes házat és kerítést, ami mellett elhaladt. A mamája engedte ezt neki, bár a tenyér, amivel a kisfiú a falakkal beszélgetett, sokszor fekete lett, mire hazaértek, de a mamák tudják, milyen különös gyönyörűséget lelnek a kisgyerekek abban, ha megérinthetik a világot. A gyerekeim egyik kedvenc játéka az volt kicsi korukban, amikor egy zsákba mindenféle tárgyakat gyűjtöttem össze, és nekik "vakon", csak a kezükkel a zsákba nyúlva kellett kitalálniuk, mi az, amit megfogtak.
Vannak, akik felnőttként se növik ki a képességet, hogy érintéssel kommunikáljanak. Akik megsimítják a tenger hullámait, ha találkoznak, akik örömmel eregetnek homokot egyik tenyerükből a másikba, kirándulás közben felveszik a földről a makkot csak azért, hogy séta közben fogdoshassák. Amikor szobrász barátunk megismerkedett a kicsi lányunkkal, aki persze rögtön az ölébe kéredzkedett, azt láttam, hogy a szobrász érzékeny ujjaival alaposan végigtapintotta, végiggyúrta az aprócska, dundi lábakat, mert nála ez a megismerés része. Nemrég pedig egy vakvezető kutyákat kiképző alapítvány rendezvényén voltam, aminek a vége felé elvittük a felelősségteljes kutyusokat egy kis lazulásra egy közeli kutyasétáltató helyre, ahol már összegyűlt négy vagy öt különféle fajtájú munkanélküli hobbieb, köztük egy kis barackszínű uszkárlány. - Akarod megnézni az uszkárt? - kérdezte az alapítvány egyik trénere a társaságunkban lévő vak lányt, aki lelkesen rávágta: - Jaj, igen, még sose láttam olyat! - Azzal lehajolt az uszkárhoz, és a két kezével alaposan végigtapogatta a füle hegyétől a farka végéig.
Manapság sajnos a tapogatás ösztönét erős tilalmak korlátozzák - nem simogathatjuk meg csak úgy beszélgetőtársunk ruháját, bármennyire vonzó is hűvös selyem anyaga, nem érinthetjük meg a múzeumokban kiállított szobrokat sem, de még a zöldséges is ránk szól, hogy ne tapogassuk össze a gyümölcsöt, majd ő szed nekünk. Ráadásul egyre inkább körül vagyunk véve olyan anyagokból készült tárgyakkal, amelyek a felületükkel semmit nem üzennek a tapintás érzékének - legalábbis kevesen simogatják mondjuk a fagyasztós műanyag dobozaikat vagy a teflonserpenyőiket, míg ha eljutunk egy skanzenba, szívesen megérintenénk a régiek agyagkorsóit és fából faragott kanalait. Pedig a tapintás, a finom érintések képessége üdvös tulajdonság, ezt hordozzák a tapintat, tapintatos szavaink is: olyan emberre mondjuk, akinek van rá képessége, hogy a mozdulataival, viselkedésével vagy a szavaival finoman érintsen meg másokat.
Aki fonallal dolgozik, az jól ismeri a taktilis örömet, amit a különböző anyagok érintése adhat: egészen máshogy élvezetes megérinteni egy vastag gyapjúszálat, mint egy vékonyabbat, selyemmel kevertet, más a pamut tratózkodó és a bambusz szolgálatkész puhasága. Most éppen a Barka sokarcú Ladikjával ismerkedem, ami egészen bámulatos keverék: egyszerre selymes és puha, ugyanakkor önmagában kicsit merev, mint a spárga, de használat közben mégis jól alakítható. A benne lévő len miatt már horgolás közben is puhul, változik a szerkezete, blokkolás után pedig az esése is megváltozik. Egyszóval: már az első találkozáskor nagyszerűen elbeszélgettünk egymással.


Hanami, avagy egy inspiráló pillanat


Azon a februári napon alighogy kiléptünk a lányommal a kávézóból a vakító napsütésbe, hatalmas vattapamacsok kezdtek hullani az égből, a langy levegőt egyetlen fúvással elkergette az északi szél, és csakhamar olyan hózáporban találtuk magunkat, hogy szó szerint alig láttunk az orrunkig, körös-körül mindent beborított a fehérség, de mert mindez gyönyörű napsütés közepette történt, mert a parkon át vitt az utunk és zöld rügyek csúcsára ültek a fehér hópelyhek, mintha virágok, mégsem téli élmény volt, inkább Hanami-élmény. Mellettem a bakfis Ziyi Zhang hirtelen megiramodva előreszaladt, pörgött-forgott a záporozó pamacsok között, arcát az égnek fordítva ugrált és kacagott, aztán odafutott a kutyafuttatót lezáró kerítéshez, ahonnan egy kis növendék bullterrier nézte őt, teljes extázisban csóválva nemcsak a farkát, hanem a gerincén végigkígyózó ritmusos mozdulatokkal az egész testét, és őrületes ívekbe csavarodva próbált közelebb férkőzni ahhoz a másik lényhez, ahhoz a rokon lélekhez, aki az övéhez hasonló kitörő, tiszta örömmel örült a tavasznak a télben. Együtt szaladtak aztán a kerítés két oldalán, nevettek mind a ketten, a kutya kutya módjára, a lány meg lány módjára, de mégsem volt ott kutya meg lány, összeért abban a kitágult pillanatban minden, együtt ünnepelt a létezők összessége, és az emberi időt áthatotta a remény.


Fonal: Barka Libikóka (3,5-es és 4-es tűvel)
Minta: Echo; a rózsaminták innen és innen származnak