Ha azt írnám, hogy az idei adventben nem a karácsonyi ajándékok készítése kötötte le az energiáimat, akkor a mondat írása közben bizonyára keserűen kacagnék ezen az eufemizmuson, ami jó, mert kacagni még keserűen is érdemes. Mondjuk inkább úgy, hogy az idei év végén bebizonyosodott, hogy régebben nevetségesen
naiv elképzeléseim voltak az egyedülálló anyaságról a valósághoz képest, mert egészen más hosszabb-rövidebb ideig egyedül tartani a frontot a háttérben egy társsal, mint tartósan berendezkedni erre az állapotra, a háttérben legfeljebb nagy halom mosatlan ruhával és mindenféle fenyegető határidőkkel. Az mindenesetre biztató, hogy ha a munkával, betegségekkel és ünnepi készülődéssel súlyosbított decembert ügyesen abszolváltam egymagam a gyerekekkel, akkor a január, a február, a közelgő tavasz és a következő évek is menni fognak.
Egyetlen ajándékot mégis be tudtam fejezni, igaz, ez még egy novemberi névnapra készült volna, de végül annak is mérhetetlenül örültem, hogy a Szenteste előtti éjszakán elkészültem a ruhácskával is, így odatehettem a fa alá a legkisebbnek. Régen okozott valami, pláne ilyen apróság, ilyen nagy sikerélményt - ugye nem csoda, ha ezek után végül is derűlátóan várom a következő évet?
