Újdonság számomra olyan hangot hallani, mint a magáé

A kézimunkás lányok virtuális valósága se nagyon különbözik egy kis falu közösségétől: ha egy új vegyesbolt nyílik, oda előbb-utóbb mindenki betér, van, aki csak nézelődni, mások meg kisebb-nagyobb beszerzéseket is megejtenek. Naná, hogy a nyitás után nem sokkal már én is ott kíváncsiskodtam az Árnika bolt kirakata előtt, és naná, hogy találtam olyat, aminek nem lehetett ellenállni: a pamut csipkefonal ára verhetetlen az itthon ebben a kategóriában elérhető változatokhoz képest, nem beszélve a színekről. A kép elkészülése óta kötöttem egy próbát is, jelentem a pamut nyakassága csak nyomokban maradt meg a csipke finomsága mellett ebben a fonalban, kifejezetten könnyű vele bánni. Ha törzsvásárló leszek, biztosan nem a csomagban rejlő kis ajándékok miatt - bár nem tagadom, hogy azok is levettek a lábamról.

Mivel csak néhány fotót szerettem volna lőni a legújabb zsákmányról, ezért szakértő segítséget most nem kértem, de a képekbe mégis beleszólt, pontosabban belenyúlt a család azon tagja is, aki veleszületett vizuális tehetsége révén az enyémnél jóval kiválóbb ízléssel tudja szépen elrendezni a dolgokat.

És ami a fő, van egy új körülmény, amely nagyon felajzott most

Éppen ideje volt belekezdeni valami újba, és rögtön jó sokat haladni is vele.

A csoport mint szuperorganizmus

Azt tapasztalom, hogy ha az ember örömet akar szerezni valakinek, akkor hirtelen nagyon sok önzetlen segítője akad. Így esett ez most is, amikor egyik pillanatról a másikra nagy szükségünk lett egy olyan személyre, aki fel tud díszíteni különféle tárgyakat sújtásos technikával - megesik az ilyen, kinek jó fogorvos kellene, kinek könyvelő, nekünk most valaki, aki ehhez ért. Mert az természetes  dolog, nemde, hogy ha egy olyan pedagógusnak keresünk ajándékot, akinek szívügye a digitális nevelés, ám mellesleg ügyesen kézimunkázik is, és a neten megtaláljuk neki az ideálisnak tűnő, de több szempontból sem elérhető ajándékot, akkor mindent elkövetünk, hogy mégis valami hasonlót szerezhessünk be. A blogján keresztül szólítottuk meg Timit, akit rögtön felvillanyozott a feladat, és nemcsak elvállalta az osztály ajándékaként beszerzett bambusz pendrive elkészítését, de még azt is kikötötte, hogy ő a maga munkáját csak úgy, szívességből tenné hozzá. A munka során a zsinórok kiválasztásától a végleges ragasztásig folyamatosan küldte a fázisfotókat, kérdezte a véleményünket, amitől én kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a mestercukrász megkérdezi a kuktát, aki addig csak a nyársat forgathatta, de a lisznek, tojásnak meg a cukornak a közelébe se ment, hogy szerinte megfelelő-e a piskótatészta állaga. A pendrive persze gyönyörű lett, az átadás óta minden alkalommal ott lógott a gazdája nyakában, amikor találkoztunk, ami vélhetően azt jelenti, hogy neki is tetszik. Ráadásul még ajándékot is kaptam, amitől meglehetősen zavarba is jöttem, de hát úgy látszik, a sújtásos lányokban a kedvesség is úgy kacskaringózik zabolátlanul, ahogy a színes zsinórok a kezükben.

A fotózásra már nem maradt időm, a képeket is Timi készítette

Köszönjük itt is, Timi!

Itt valahol, a vége felé

Egy kicsit eluralkodott rajtuk a levertség, ahhoz hasonló, mint amikor az ember kiolvas egy jó könyvet, annyira jót, hogy már a könyv egyharmadánál tudta: ez bizony a legszebb olvasmányélmények közé fog tartozni, és az utolsó lapokhoz közeledve az olvasás öröme mellé odalopózik a szomorúság is, hogy mindjárt vége, az utolsó bekezdéseket pedig szándékosan lassan olvassa, némelyiket többször is, kicsit húzza még az időt, aztán kénytelen-kelletlen becsukja a könyvet az ember, de ki is nyitja mindjárt újra, itt-ott visszaolvas, búcsúzkodik, ám végül nincs mit tenni, fel kell tenni a polcra a többi kiolvasott kötet mellé.
Az elmúlt időszak búcsúzással volt tele. A fiunk - és vele mi is - elbúcsúzott szeretett tanítójától, aki négy évig nap mint nap vele volt, a lányunk meg az iskolától, ahol hat éve ölelésre tárt karokkal fogadták, és ahonnan most is nagy szeretettel intenek utána. Nem könnyű elengedni valamit, ami ennyire jó volt, így aztán, bár az elmúlt hetekben sok ajándékot készítettünk, a fotózáshoz igazán nem sok kedvünk maradt - talán ez az egy töredékes képecske megteszi.

Az eredeti fotó (amit négyféleképpen is feltöltöttem ide) nem ilyen jajlila,
hanem szép sötét ibolya, amilyen a tarsolyka általunk festett szövete volt,
de a blogger úgy látszik, utálja azt a színt, mert mind a négy próbálkozásból ilyet csinált

Meg kellene számolni, hány oldal van ebben a füzetben

Az elmúlt hetek estéinek eredménye, ami nem jöhetett volna létre Zelnice készséges segítsége nélkül, aki elvitte az általam készített, méretre szabott, varrott-hímzett textildarabokat, és abrakadabra, gyönyörűséges füzeteket hozott vissza helyettük.

A gasztrokulturális esélyek növelése

Sokféleképpen magyarázhatnám, hogy a ház urát miért éppen egy macaron tanfolyamra fizettem be születésnapi ajándékképpen. Praktikus indokként mondhatnám, hogy azért, mert az jött velem szembe a neten. Hivatkozhatnék arra, hogy az ő konyhai gyakorlatával ez az, ami valóban kihívást jelenthet. Magyarázhatnám azzal is, hogy az argentin steak vagy a Wellington tanfolyam férfihoz illőbb választás lett volna, de valami olyanba akartam belerángatni, amit valóban változást jelent a megszokásaihoz képest. De a lelkem mélyén tudom, hogy nem emiatt töltötte a tegnap estéjét a fantasztikus Lecsó főzőiskolában, hanem leginkább azért, mert a végletekig rajongok a macaronért... És tegnap este, amikor jókedvűen, büszkén hazaért tizenkilenc darab tökéletes, ezüst színű süteménnyel, úgy éreztem, igazán megérte.