A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Olyan korban élünk, amikor a világ egyik - nem biztos, hogy a szerencsésebbik - fele nagy erőfeszítéssel, foggal-körömmel igyekszik elhitetni magával, hogy az élet biztonságos és igazságos, hogy megérdemlik a jó sorsukat, mert rátermettek, mert szorgalmasak, mert okosak, mert jók; és hogy a rossz, az mindig csak másokkal történhet, olyanokkal, akik megérdemlik, mert nem életrevalóak, mert nem küzdöttek eléggé, mert van valami jellemhibájuk vagy egyenesen bűnük, vagy egyszerűen csak rossz szerencsét kovácsoltak maguknak. - Én mindenért megküzdöttem az életben, semmit nem kaptam ingyen! - állítják sokan azok közül, akik a világnak ezen a felén élnek, kicsit lesajnálva azokat, akik szerintük kevésbé érdemesek, és ha időnként eljutnak a világ másik felére (amihez sokszor csak néhány utcányit kell sétálniuk), ahol még tudják, hogy a rosszat és a jót nem érdem szerint kapjuk, és azt is, hogy ez a kettő nem is mindig elválasztható, mert ami nehéz, kényelmetlen, félelmetes, sőt akár kibírhatatlannak is tűnik, arról később kiderülhet, hogy mégis segített valami jónak a megszületésében - ha tehát eljutnak ide azok, akik a saját illuzórikus biztonságuk rabságában élnek, folytonos szorongásban, akkor a legtöbbször nem értik, hogy a fogatlan, porlepte, napi egy tál rizsből az utcán élő vénember, akinek a sorsa mély barázdákba írva kanyarog az arcán, hogyan lehet mégis hálás az életéért, vagy csak azért, hogy süt rá a nap.
Erre mifelénk mostanában nem sokat süt, inkább nagyon is hideg van. Nemrég a villamosmegállóban megszólítottam a férfit, aki kiskocsin szokta maga után húzni a kukákból összegyűjtött kartonpapírokat, műanyag táskákban a motyóját, és bár sosem száll villamosra, úgy tűnik, már az is enyhülés neki, hogy nem a hideg betonon ül, hanem magasabban, a szélfogó alá behúzódva. Sosem láttam még az arcát, nemcsak, mert hatalmas, kócos, sárgára színeződött ősz haj és hosszú szakáll takarja, hanem mert mindig hajlott háttal, lecsüggesztett fejjel ül, mintha félne, hogy a világnak az a bizonyos másik fele provokációnak minősíti, ha rá mer pillantani; de öregnek látszott, nagyon öregnek, s most, hogy a hozzá intézett szavaimra felemelte az arcát és válaszolt, döbbenten láttam, hogy, bár a bőr tónusa, a mély ráncok, a busa szemöldök valóban öregembert formáztak, a száj kontúros íve, a tekintet határozottsága, a hang ereje és a hanghordozás egyértelművé tette, hogy nagyjából velem egyidős lehet. Hogy elfogad-e egy kis pénzt, azt kérdeztem tőle tétován. Ha nem lesz belőle baj, felelte ő, mert valószínűleg voltak már tapasztalatai arról, hogy a jóból is lehet rossz, a pénzt ellophatják, és akkor az rosszabb, mintha nem is lett volna, vagy hiába van, ha nem eresztik be a boltba, hogy egyen belőle, vagy beeresztik, de megvádolják, hogy lopta, vagy teli hassal kedve támad a meleghez is, és mégis felül egy villamosra, hogy emberek között legyen, és egy kis időre úgy tehessen, mintha csak egy átlagos utas lenne ő is, mintha nem süketítő magányban telnének a napjai, de aztán onnan is lezavarják majd, vagy egyszerűen csak elfogy az a pénz, és utána hiányozni fog, és a hiány rossz, rosszabb, mint ez a magába dermedt vágytalanság most. Hazáig csorogtak a könnyeim ettől a választól, pedig a pénzt végül odaadtam, és imádkoztam, hogy ne legyen belőle rossz, de megint szembesültem azzal, hogy az ember még akkor sem mindig tud segíteni, amikor nagyon szeretne, és amikor azt gondolja, hogy az eszközei is megvannak hozzá, hogy az odafordulás is lehet káros beavatkozás, mert nem a szándék, hanem a kegyelem határoz meg rosszat és jót egyaránt.
Akiket szeretünk, azokat magunknál is jobban féltjük, magunknál is sokkal inkább szeretnénk biztonságban tudni, azt akarjuk, hogy soha ne éhezzenek és ne üldögéljenek fázva a villamosmegállóban. Szülőként ráadásul még sokkal nehezebb megtalálni az egyensúlyt az építő segítség és a káros beavatkozás között, mert ez utóbbit éppúgy motiválhatja a szeretet és a féltés, a féltés, ami időnként rettegésig fajul, ha nem fogadjuk el, hogy keveset tehetünk, és mégis az a kevés lesz a lehető legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: készíteni egy forró fürdőt, ha bőrig áznak vagy lázat csillapítani, ha az már nem segít, rávenni a szomorút, hogy adja ki a bánatát és figyelmesen hallgatni, meleg pulóvert kötni, ha hidegre fordul az idő, vagy épp azt mondani neki, túllépve a féltésen és erőt véve magunkon: menj, lépj ki bátran azon az ajtón a hidegbe, mert erős vagy és bátor, és bármivel meg tudsz majd birkózni!

Celesztin, a macska belehuppant a húslevesbe, így kezdődnék a novella

Értem én, hogy a macskák és a fonalgombócok is puhák, ezerfélék, fotogének és stresszoldó hatásúak (kivéve, amikor a macska ellopja, lelöki, felborítja, összetépi, megeszi, kirágja vagy feldönti, a fonal pedig szakad, gubancolódik, hatodik öblítés után is fog, álltában is szöszösödik, embertelenül csúszik a tűn, vagy visszabonthatatlan), de lássuk be, hogy a párhuzamok ellenére fonal és macska gyakran nem kompatibilis jószágok - mégis, mi lehet akkor a lélektani oka annak, hogy a fonalasok nagy része - beleértve engem - teljesen irracionális módon, önként osztja meg egy vagy több olyan lénnyel a háztartását (és a fonalas kosarait), aki ilyet képes tenni?!

Lehet, hogy a megejtő pillantás a titok nyitja?!

Az az elvárás, hogy a gép egyenetlen talajfelszín esetén is állandó alávágási mélységben dolgozzon

Néhány napja rájöttem, hogy porzsák kell a porszívóba. Egy ilyen felismerés, mármint, hogy valami kifogyott és pótolni kell, önmagában nem feltétlenül rengeti meg az ember világképét, de mert a porszívó háztartási gép, az elmúlt években pedig nem én intéztem a család műszaki berendezéseivel kapcsolatos beszerzéseket, feltámadt bennem az ismeretlen terep homályos nyugtalansága, a sejtelem, hogy ez talán bonyolultabb feladat lehet, mint leugrani a zöldségeshez tíz tojásért. Erős riadalom azonban csak akkor vett erőt rajtam, amikor ott álltam a hipermarket háztartási gépes részlegén, és tanácstalanul néztem a különféle, nagyjából másfélszer hat méteres területen (az kilenc négyzetméter!) előttem sorakozó porzsákos csomagokat. A fene se gondolta, hogy ez egy ennyire bonyolult vásárlói döntés, tűnődtem, egy dolog az ár és az egységár rutinszerű figyelembe vétele, de itt kompatibilitási nehézségek is vannak: ha az eredeti modellek és az utángyártott másodpéldányok minőségi különbségeit nem is tekintem, legalább azt tudnom kellene, hogy mégis, eközül a rengeteg firlefranc közül melyik illik az én porszívómba?! A csomagok hátoldalán szereplő felsorolásban még véletlenül sem találtam azt a típust, aminek a nevét pedig otthon gondosan le is fotóztam, hogy biztosan jól emlékezzek rá, így aztán, mondhatjuk, félig intuitív módon akasztottam le egyet, ami nagyjából úgy nézett ki, mint az a cucc, amit legutóbb a porszívóba tettem. Itthon aztán kiderült, hogy ügyesen választottam, az új porzsák és a porszívó tökéletesen illenek egymáshoz.
Egy kedves barátnőm mondta, hogy amikor sikerül sok fáradsággal ügyesen szerveznie a családja életét, mindig bűntudata támad azok miatt az időszakok miatt, amikor csak sodródik az eseményekkel, vagy azok éppenséggel el is sodorják őket. Nekem erről rögtön a porzsák miatti, aránytalanul erős elégedettség-érzet jutott eszembe. Időnként minden flottul megy, az ember hajnalban tornázik, bevásárol, megfőz, jó ötlettel áll elő a munkahelyén, kitakarítja az egész lakást, tanul vagy játszik a gyerekekkel, kedves a párjával, felhívja és megvigasztalja a depressziós kolléganőjét, válaszol az összes régóta elmaradt levélre, ügyesen nem lép rá egyszer sem a macska farkára, máskor viszont már az is nagy dolog, ha csak közepes hangerővel ordít tehetetlen dühében, vagy ha nem esik össze a tűzhely előtt, miközben az utolsó szelet száraz kenyérből megsüti a legegyszerűbb sajtos melegszendvicset.Néha egyetlen este megkötünk egy bonyolult mintájú sapkát, máskor az is hallatlan erőfeszítést kíván és ezért dicséretet érdemel, hogy felszedtük végre az induló hatvan szemet, mielőtt bezuhanunk az ágyba.
Amióta nagyobb mennyiségben használunk gépeket a mindennapjainkban, az egyenletes teljesítmény egyre erősebb elvárás - és sajnos ma már nem csak a gépekkel szemben. A porszívó szívjon mindig erősen, a telefon bírja ki hosszan egy feltöltéssel, a kávégép adjon mindig finom kávét, a bojler szakadatlan állítsa elő a beállított hőmérsékletű vizet. A gyerek tanuljon mindig jól, akkor is, ha szerelmi bánata van vagy éppen országos úszóbajnokságra készül, a kolléga ne legyen beteg vagy rosszkedvű, ha pedig mégis az, ez ne látsszon meg a munkáján, a férj mindig nyírja le a füvet, a feleség mindig varrja fel a gombot, a nagymama mindig álljon készen az unokázásra. Csakhogy ez a fajta monoton nagyszerűség szerintem nem sajátja az embernek. Ki vagyunk szolgáltatva a testi- és lelkiállapotainknak, az időjárásnak, a holdállásnak, a napkitöréseknek, a lefelé húzó gravitációnak, a felröppenő híreknek és a nyomukba szegődő szorongásnak, az aktuális olvasmányainknak, a hangulatos filmélményeinknek és a közös képviselő hangulatainak, a belélegzett levegőnek, a történelmi beágyazottságunknak és a családi mintáinknak, a fürdővíz hőmérsékletének, a földnek, amin a salátánkba tett paradicsom terem, a vaj ízének, a kiboruló sónak és mindenkinek, akit úgy szeretünk, mint a sót, a hitnek és a reménynek, a reménytelen szerotoninhiánynak, a hiányzó fogaknak, a bőséges terméstől roskadozó barackfának, a mindent megtartó trapézizom teherbírásának, a pillekönnyű polleneknek, a virágok színeinek, az alagút sötétjének és a vakító fénynek, a semminek és a mindennek.
Számon kérni az emberen a gépies és egyenletes teljesítményt nagyjából ugyanolyan értelmetlen, mint azt várni egy kézzel készített pulcsitól, hogy a belekötött szemek nanométernyi pontossággal egyező méretűek legyenek; ugyanolyan hiba, mint változatlan szabályosságot várni bármitől, ami él, ami lélegzik, rezeg, hullámzik vagy vibrál; mint perlekedni magunkkal amiatt, hogy néha elhordunk egy hegyet a hátunkon, máskor meg már az is öröm, ha jó porzsákot választunk.

A felszedett 60 szem és az ellendrukker

Csupán valami finom, puha képzet, könnyű sejtelem

Annak idején, horgolós pályafutásom kezdetén több helyen is olvastam az alaptételt: ez a technika a kötésnél merevebb felületet eredményez, a horgolt daraboknak jobb, erősebb, keményebb a tartása - ezt mindig mérlegeljük, amikor a horgolás mellett döntünk. Később sorra találkoztam olyan horgolt holmikkal, amelyek kicsit sem voltak merevek, és egyre többször láttam, hogy vannak, akik mégiscsak képesek kifejezetten lágy esésű, finom, puha, simogató ruhadarabokat horgolni - arról azonban fogalmam sem volt, hogy ők hogyan csinálják. A sok gyakorlat aztán rávezetett néhány dologra. Arra például, hogy nemcsak kötni, de horgolni is lehet szorosabban vagy lazábban, és érdemes is megfelelő tűválasztással igazodni az egyéni adottságainkhoz, akár eltérve az ajánlott mérettől. Nagy barátaim lettek továbbá a bambusztartalmú fonalak, amelyek hajlamosak rá, hogy lágyan omolva adják oda magukat az acélos, masszív horgolótűk határozottságának, mint szerelmes nőszemélyek férfias táncosaiknak. A bambusz viszont nem igazán téli alapanyag, bár gyapjúval kombinálva érdekes lehet.
Amikor az 1001 fonal őszi-téli kínálatából kipróbálásra kínált Phil Caresse fonalról azt olvastam, hogy "eszméletlenül puha", őszintén szólva azt gondoltam, jó, jó, hát persze, hogy puha, mi más lehetne egy téli fonal; végül is viszonylag ritkán szeretne az ember szúrós cuccot készíteni - ezt azért elég sok más fonal is tudja. A meglepetés akkor ért, amikor kézbe is vehettem a küldött mintát: a Caresse nem szimplán puha, hanem a legpuhább fonal, amit eddig próbáltam. Annyira puha, hogy amikor elkészítettem belőle a horgolásmintát, és utána visszatértem egy másik darabhoz, amit egy addig szintén puhának tűnő fonalból kötöttem, az kellemetlenül érdesnek és szúrósnak tűnt az új tapasztalathoz képest. Mint amikor a finom, meleg vízből kilépve az ember dideregni kezd az addig kellemes hőmérsékletűnek érzett fürdőszobában. Le kellett tennem a kötést, amíg a kezemből eltűnt a Caresse-érzet, és csak utána tudtam folytatni. És még csak nem is ez a finom, valóban cirógatós puhaság a legjobb tulajdonsága a fonalnak. A Caresse szerintem abban páratlan, hogy még a hideg időjárásnak megfelelően, viszonylag tömötten horgolva is a bambuszos alapanyagokhoz hasonlóan lágy, omló, szép esésű struktúrát eredményez - kötve is csodákra lehet képes. (Nem véletlen, hogy a maradékból most fiúsapka készül, kötöttben.)
A minta után készült sapkához illő nyakmelegítő saját kreálmány, elég sokat kellett bontogatnom, mire kialakult a végső formája, de ezt is jól tűrte a fonal, ahogy az elkészült sapka is azt, amikor kicsi kezek "én ededüj akajom! felkiáltással addig húzzák-vonják, amíg nagyjából a helyére kerül. A mosással viszont valószínűleg óvatosan kell bánni, a leírás ellenére se tenném gépbe, mert én ugyan még nem mostam, óvatosan sem, de valaki megtalálta a horgolásmintákat, és babázás közben, az anyai szerepbe helyezkedve felmosást játszott velük, a valószínűleg nagyon alapos, sőt inkább kegyetlen sikálás, dörzsölés és vizezés eredményeképp pedig én már enyhén nemezesnek nevezhető állapotban találtam rájuk később.

Sapka minta (kis változtatással): Cable Beanie,
3,5-es tűvel horgolva, a két darab együtt 1,5 gombóc

A cella egyetlen ablaka nyitva állt, és friss, hűvös levegő volt bent

Néha nem elég rendet tenni magunk körül, nem elég megválni a morzsával borított aljú fiókok mélyén meglapuló lomoktól, a soha nem hordott ruháktól, nem elég elajándékozni az örökké olvasatlanul maradó könyveinket, nem elég felületes gesztussal új dobozokat venni a polcok aljára betuszkolt tárgyak áttekinthető rendszerezésére; néha mindez kevés, mert szívünk szerint egy fehérre meszelt falú cella hűvös kimértségében keresnénk azt az egyensúlyi pontot, ahová tekinteni érdemes, négy fal, egy ágy, egy kisebb asztal és néhány falba vert szög több is, mint elég az élethez, de cella híján a mindennapos tereink megszokott mintázataiban kutatjuk mégis ezt a pontot; játszótereken a homokszemek végtelen, látszólagos egyformaságában, a csapból megeredt víz éles sugarában, a gangos udvar kánikulában felforrósodott betonpadlatán, szürke lépcsősorok geometrikus árnyékában, villanyvezetékek megnyugtató párhuzamosaiban, megbízható négyzetekké összeálló, egyforma fehér sorok horgolt szemeiben.

Ravelry, az ötlet pedig innen 

Régi vagyok én, régi, együgyű és alázatos idejű

- Tudod, ez egy régi kapcsolat - jelentette ki a beszélgetőtársam, szemmel láthatóan abban a hitben, hogy ezzel mindent megmagyarázott, holott számomra egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ez jót vagy rosszat jelent az adott kapcsolatára nézve. Régi, tehát megbízható, sokat próbált szövetségről beszél, amire bátran hagyatkozhat, vagy egy kifáradt, inkább már csak megszokásból fenntartott viszony ez, aminek nincs már különösebb jelentősége az életében? Az idő természetéhez, mármint ahhoz, hogy telik, sokféleképpen viszonyulunk, másképpen például, ha egy szép női arcról, vagy ha egy üveg több évtizedes skót viszkiről van szó. Saját magunkat szívesen fiatalítjuk, a vaterára feltett vintage holmik között meg rengeteg olyat találni, amit a leírásban valódi koránál öregebbnek állítanak. Ugyanakkor, egy dohos könyvritkaság száz éve még igazi kincsnek számíthatott, ma az antikvár könyv fogalma sokak szemében egyet jelent a használt, lapjaira széteső ócskasággal. Viszonylag ritkán hallani olyan mondatokat, mint hogy jaj, de jól szuperál a harminc éves mosógépem, illetve hű, de utálom a gyönyörű, vadiúj piros Gaggia kávéfőzőgépemet, de az, hogy ki milyen arányban veszi körül magát új vagy régi tárgyakkal, egyéni ízléstől is függ: a legtöbben igyekeznek néhány évente új autót vásárolni, de a veterán oldsmobiloknak is komoly rajongótábora van.  Régi és új kérdéskörében tehát az objektivitás nehezen értelmezhető fogalom, és nem ritka az optikai megtévesztés sem: műpatinát, repesztőlakkot, vagy fiatalító sminket használunk az adott céltól és felülettől függően.
Nekünk például volt egy újnak számító, de már avíttasan megsárgult, a nem is olyan régi idők emlékeként rászáradt matricamaradékokkal csúfított Ivar szekrényünk, amit a lakás átrendezése során valahogyan hozzá kellett idomítani az egykori matricaragasztgató, ma már ifjú hölgy eastern boho stílusban berendezett új szobájához, így aztán radikális kozmetikázásba kezdtem.

Először alapos testradírozáson esett át három különböző finomságú csiszolópapírral,  majd gérbe vágtam* és felragasztottam rá néhány alakformáló díszlécet, és tovább plasztikáztam négy gömbölyűre faragott bútorlábbal. (Nagyon kívánkozott volna a tetejére még egy, a szélein kissé túllógó deszka, de mert a szoba pici, nem akartam balesetveszélyes éleket.)

Utána a mélyebb ráncokat kikentem a fa bútorok korrektorával, fatapasszal.

Kapott egy adu ász sminkalapot, azaz paliszander pácot, és ez az árnyalat rögtön egzotikus vonásokat kölcsönzött neki.

Utána jöhetett a finoman felhordott türkiz alapozó réteg, amit gondosan eloszlattam a teljes felületen, és az egységes fedés érdekében meg is ismételtem a műveletet. Véget ért az előkészítő folyamat, vagyis készen állt a tökéletes, makulátlan alap a látványosabb átváltozáshoz.

Az árnyékoláshoz és a kontúrok megteremtéséhez nagyon finom csiszolópapírral visszacsiszoltam a teljes felületet, de különösen azokat a részeket, amelyek természetes módon is hajlamosak arra, hogy ledobják a sminket, azaz a kifényesedésre, kopásra.

Ezután a régies hatás fokozására világos, majd sötét viasszal árnyékoltam, és a sötétet - helyenként jobban, másutt kevésbé - visszatörölve kialakult a végeredmény. Valahol a csiszolás és a viaszolás között kérdezte meg a nagymama határtalan döbbenettel a szemében, hogy ugyan miért kellett újra elrontani az egyszer már szépen felújított szekrényt.

Utolsó simításként kapott két antik hatású gombot és néhány színes kiegészítőt. A fotók sajnos nem mutatják hűen a felület valódi (azaz álvalódi) ütöttkopottságát, de esküszöm, hogy nagyon szép és nagyon réginek tűnik.

Ki mondaná meg, hogy pár éve még svéd erdőkben növekvő facsemete volt? Évtizedeket feltagadhatna!

A végére az elmaradhatatlan előtte - utána fotó:

* Néhány hónapja még az a típusú nő voltam, aki egy ártatlan kalapáccsal is képes maradandó károkat tenni a lakásban és önmagában, de megfelelő körülmények között az élet bárkiből kihozza a bútorasztalost.

A törés nyoma elkopik, lecsiszolódnak az élek, szétszóródik a kiáltás

A törés egy szemvillanás alatt megtörténik, ahogyan a villám cikkcakkos vonala tűnik fel az égen. Amikor az adott létező - test vagy lélek - már nem képes többé elviselni a rá nehezedő terhelést, nem tud többet elnyelni az erőből, amellyel találkozik (földhöz csapódó csigahéj az ütközés brutalitását, vékony faág a hajlítás gyötrelmes erejét, forró teával hirtelen megtöltött üvegpohár a hideg, merev külső fal és az átforrósodó belső fal közt támadó súlyos ellentétet, a földkéreg kőzetlemezei az alulról nekik feszülő mitikus energiákat), akkor, a csúcsponton, amikor már nem lehetséges, hogy bármi másképpen történjen, a törésvonal mentén - hirtelen, katasztrófaszerűen, vagy fokozatosan, akár apróbb repedések sokasága után - sisteregve tör elő a feszültség, a forróság, az energia, a fájdalom. Olyankor szakadék támad, amibe könnyű beleszakadni, részekre bomlik az egység, az egész darabjaira esik szét még akkor is, ha addig nem is sejtettük, hogy osztható, hogy vannak darabjai; és hiába áll össze majd ismét, hiába forr megint egybe, hiába egyesül később újra, valamilyen formában visszavonhatatlanul megmarad a folytonosságban támadt hiány nyoma. De a törés mindig azzal biztat, hogy utána jön majd valami, mert a szétzuhant részek között nem maradhat puszta semmi; a csöndes és hosszas építő, átépítő folyamat végül új egységet lök a régi helyébe.
Meiju mintája, amit nemrég tesztelhettem, ilyen törésvonalakból, megtorpanásokból és újrakezdésekből áll, felívelésekből és alászállásokból, amikor pedig a kész kendőt magunkra tekerjük, a cikcakkos V alakok néhol fejtetőre állnak, és kiderült, hogy amit addig lejtőnek láttunk, az valójában emelkedő, amit pedig a szakadék legmélyebb pontjának, az körültekintésre alkalmas magaslat.

Ravelry

Röviddel azután megint felbukkant valaki, egy öregasszony, akit nem ismert

Nem rendes dolog az, hogy Húsvét után hó essék, angyalom, hát elfagy minden megint, olyan ára lesz a baracknak idén is, ember nem lesz, aki megfizesse, megy majd importba mind, luxus lett a gyümölcs, mint gyerekkoromba'; olyan gyümölcsöse volt édesapámnak, a szomszédos megyéből is jöttek hozzá meggyért, barackért, manduláért, de mi abból egy szemet nem ehettünk, kellett minden fillér, a hullottból kaptunk egy-egy marékkal néha, a többit édesanyám főzte be kompótnak, lekvárnak; kilenc testvérem volt, nem győztek volna másképpen etetni, ruházni minket, pedig rendes, dolgos emberek voltak; pirkadatkor vette édesapám a kalapját, estig haza se tért a mezőről, kert alól, akkor tett elé édesanyám egy tál levest, főzeléket; a zöldbabot igen szerette, az volt a kedvence, úgy készítette édesanyám a vajbabot, olyan ízletesen, azóta se ettem olyat, pedig neki is volt ezer gondja a baromfival, malacokkal, meg velünk; látom, ez a kicsike is igen élénk, le nem veheti róla a szemét, igaz-e; minket még nem kellett ennyire félteni, más világ volt, mentünk a kaszálóra, a falu végén a libalegelőre, csak a vízpart volt tilos, minden évben elragadott valakit a víz arra mifelénk, hát meg voltunk tanítva, hogy a partra nem mehetünk, de mástól nemigen féltettek bennünket; nekem is van négy gyerekem, kilenc unokám, de hálát is adok a jó Istennek minden áldott napon, hogy már azok is felnőttek, nem kell szüntelen aggódni; igen szép ez a kisleányka, szép bogárszemű, jól áll neki ez a kis kötött pulóver, nem bolti, ugye, édesanyám is kötött telente, de nem ilyen színeseket, barnát, szürkét meg kéket, azt akárhány gyerek megörökölhette egymástól, ha fiú, ha lány; na menjen, kedveském, igen hívogatja már a kislányka, Isten éltesse magukat, minden jót kívánok!

A családi gyűjteményben akadt egy ideillő festmény is,
mert az inspiráció sem vész el, csak átalakul

Ő, ha megjött az iskolából, már tavasszal lerúgta cipőjét, ledobta nadrágját, ingét, és egészen késő őszig ebben az egyetlen szál klottgatyában mászkált

A tavaszban többek között az a jó, hogy az embernek kedve támad rendet tenni maga körül, és szomjas lesz a szépségre. A hirtelen jött éles fényben kendőzetlenül megmutatkoznak a hibák, csorbák, makulák és kopások, láthatóvá válik a levegőben táncoló ezernyi porszem. Könnyű szívvel szabadulunk meg a régi, ócska holmiktól, amikhez télen még ragaszkodtunk, mert a hidegben mindennel takarékosan bánunk, erővel, lekvárral, feslett huzatú fotellal. Tavasszal viszont felébred az életöröm és a nagyvonalúság, tavasszal rájövünk, hogy nem szeretjük már a fal színét, a tíz éve vásárolt párnahuzatot, sem az örökölt étkészletet, ezért nekiállunk festeni, varrni, bútorokat húzogatni, de legalábbis alaposan végigtáncoltatjuk a porszívót a padlón, és veszünk egy csokor virágot..
Amikor lehetőséget kaptam rá, hogy kipróbáljam az 1001 fonal egyik tavaszi újdonságát, a Phil Matelot fonalat, azt terveztem, hogy menő tavaszi-nyári táskát fogok belőle makramézni. Aztán megérkezett a csomag, és a Matelot sokkal puhábbnak bizonyult, mint azt előre képzeltem, olyasféle érzés volt megtapintani, mint a legpuhább, vastag, extra minőségű fürdőköntösöket. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy a régi, ócska és unalmasra kopott kéztörlőink helyett fogok újakat kötni. 7-es tűvel, dupla rizsmintával pillanatok alatt elkészültek, használjuk, szeretjük, jól szívja a vizet, jól bírja a mosást, és babatakarónak is bevált. A tavaszban többek között az is jó, hogy a tervek valóra válnak, és örülhetünk annak, hogy volt bátorságunk máshogy dönteni.

Ravelry

Másik feladatát nem végezte el, sőt ez a kötelesség jobban sürgetett, mint valaha, tetteket követelt

Manapság csak nagyon kevesen nem ismerik azt az érzést (mondjuk, hogy ők a kivételes szerencsések, vagy mondjuk, hogy ők a kivételesek, akiknek életvezetési tanácsadó könyvet kellene írniuk), amikor a káosz úgy eluralkodik körülöttünk, a feladatok olyan szétválaszthatatlanul nőnek bele egymásba, hogy az ember a végén már azért érzi tehetetlennek magát, mert fogalma sincs, hol is lenne érdemes nekikezdeni, melyik ponton lehet fogást találni a kötelezettségek tüskékkel teli gumóján. A  "nincs tiszta póló, mosni kéne - le kell szedni a szárítót, hogy legyen hová teregetni - rendet kell végre tenni a gyerekek szekrényeiben, mert nem fér be, amit a szárítóról leszedek - ki kell válogatni a téli holmit és elcsomagolni, elővenni a tavaszi-nyárit,  hogy értelme is legyen a rendrakásnak - de a gardróbot, ahová a téli holminak mennie kéne, nem lehet megközelíteni a könyves dobozoktól, amiket még nem pakoltunk ki a költözés óta - el kellene végre vitetni a régi, rozoga polcokat és beállítani az újat, hogy legyen hová kitenni a könyveket - ...." típusú, végeláthatatlan folyamatábrák megszelídítéséhez szükséges lelkierő nem mindig adott, és habitustól is függ, hogy ki hogyan kezeli őket. Nemrégiben egyszerű, kicsit sem hatékony, viszont kifejezetten megnyugtató stratégiát választottam: a "mivel is kezdjem, hová is kapjak?!" kétségbeesését azzal igyekeztem elűzni, hogy amikor a kicsi lány egy délután elaludt, kinyitottam az ablakot, hogy minél több szökkenhessen be a tavaszi napfényből, fogtam a maradék pamutokkal teli kosaramat és elkezdtem színeket egymásba horgolni. Ahogy gyarapodtak az egymásba kapaszkodó sorok, úgy csitult az egymásba kapaszkodó feladatok miatt érzett szorongás. Mire a gyermek felébredt, már arra is volt tervem, hogy a spontán elkezdett színorgiából hogyan legyen jól kihasználható, etno-stílusú tavaszi-nyári ruhadarab. A mosógépet már jókedvűen indítottam el, másnap a szortírozást is megejtettem, mert bár a régi könyvespolcok még mindig nálunk vannak, a könyves dobozokat ideiglenesen máshol szállásoltam el, így a gardróbba is bejutottam. A régi és új feladatok sora persze azóta sem rövidebb, de kit érdekel ez, ha a kész ruháról a tulajdonosa a következő tömör, mégis mindenre kiterjedő értékelést adja: - Jaaaj! Cíp! - azaz, szabad fordításban: jaj, de szép!

Részletek a Ravelry oldalán

Készen állok az indulásra, még úgy is, hogy tudom, félek az élettől, és önmagamtól még inkább*

A mai tizenévesek, mondják, folyton a számítógép előtt ülnek, amikor meg nem, akkor az okostelefonjaikat nyomkodják, szociális életüket a fészbukon élik, keveset mozognak, bezzeg a figyelmük ide-oda ugrál, nem lehet őket lekötni, az iskolában nem motiváltak, helyüket a buszon nem adják át, apjukat-anyjukat nem tisztelik, ahogyan egymást sem, virágzik köztük az online szívatás, nem olvasnak könyveket, szegény Jókai csak porfogó a polcon, borzalmas zenéket hallgatnak, nem járnak kirándulni a márciusi erdőbe, hogy áhítattal figyeljék a kis mókusok játékos ugrabugrálását a hajlékony tavaszi ágakon.
A mai tizenévesek, mondom én, bámulatos rugalmassággal integrálják a digitális világ eszközeit a hétköznapjaikba, és ha van rá módjuk, és főleg, ha van olyan referenciaszemély a közelükben, aki értelmes célt tud mutatni nekik, akkor kifejezetten építő, okos dolgokra használják ezeket (és, igen, ha nem találnak ilyet, akkor bugyuta, meddő tevékenységekbe is ölhetik az energiáikat); a szociális kapcsolataik életkorban és földrajzi elhelyezkedésben is jóval szórtabbak, mint a szüleik egy-két háztömbös gyerekkori barátságai (és, igen, ezért több veszélyt is rejtegetnek); sokan közülük nehezen találják meg a nekik való mozgásformát azokban az egyesületekben, intézményekben, amelyek főleg a versenysport utánpótlásra összpontosítanak és nem a mozgás közös örömére, de a legtöbben kilométereket képesek gyalogolni egy-egy jó hangulatú osztálykiránduláson, vagy órákig ugrálni nyáron a Balatonban a haverokkal (igen, jó volna, ha létezne még úgynevezett tömegsport, ahol nem csak a tehetségesek, hanem bárki örömmel sportolhatna, de nálunk csak stadionokra van pénz); azért a kevés tanárért, akik képesek őket a saját nyelvükön, jó eszközökkel megszólítani, rajonganak (és igen, akik meg nem, akik avíttas közmondásokkal megtámogatott átlátszóan didaktikus közhelyekben fogalmaznak, annak tojnak a fejére és a tantárgyára); szerencsére kellő mértékű dac van bennük az idős hölgyek és urak azon csoportja iránt, akik méltatlankodó agresszióval hazudtolják meg a buszon a saját elesettségüket és rászorultságukat az ülőhelyekre, de kifejezetten gyengéd figyelemmel képesek átvezetni egy gyengénlátó, fehér botos embert az úttesten, ha látják, hogy a járda szélén toporogva nem mer elindulni; kétségtelenül sok hülyeségbe beleviszik egymást (és ezen a téren is jóval inkább ki vannak téve a rosszra csábító hatásoknak az elődeiknél a névtelen gyalázkodásoknak teret adó és a következményeket meg az egyéni felelősséget káros módon elleplező közösségi médiumok világában), de ha már cyberbullying, akkor idézzük fel egy percre Nemecseket vagy A Legyek Urát,  és lássuk be, hogy a baj mindig ott üti fel a fejét, ahol nincs a közelben segítőkész, megértő és megbízható felnőtt, akit be tudnak vonni a problémáikba; amikor a könyvekkel macerálnánk őket, akkor nézzünk előbb körül: vajon hány felnőtt kezében látnak könyvet a metrón, és hányéban telefont (és vajon hány magyartanár van, aki néhány rövid, gondosan válogatott Jókai-szemelvény mellett a kortárs young adult fiction szekcióból is, azt jól ismerve válogat kötelező olvasmányokat); a borzalmas zenékre panaszkodók jó része örömmel illegette magát anno a Kacsatáncra, vagy ha korábbra akarunk visszanyúlni, akkor párás szemmel énekelte borgőzös családi névnapokon az Akácos út című örökzöldet; és végül: mókusfigyelés terén talán tényleg vannak lemaradásaik, de hogy a szabadba vágyakozással annak ellenére sincsen baj, hogy erdőért sokaknak már elég messzire kell utazni, azt kellően bizonyítja az az invázió, amelynek során a kamaszok ilyenkor tavasszal suli után ellepik városi(as) környezetük sokszor csak mutatóba megmaradt zöld - vagy szürke - területeinek legtöbbjét, a parkokat, játszótereket, hidakat, folyó- és rakpartokat.
Ehhez pedig a tavaszi szelek idején nem árt egy jó meleg, de az egyre gyakrabban lekerülő nagykabát miatt esztétikai minőségében is kifogástalan kardigán vagy kiskabát.

Ravelry

* A címet Kira Poutanen felzaklató könyvéből kölcsönöztem, amit minden gyakorló szülőnek (de különösen kamaszlányokat nevelőknek) kötelezővé tennék: A csodálatos tenger.

A gyermek ne tegyen semmit se azért, csak mert mondják neki! Semmi sem jó neki, csak az, amiről maga is érzi, hogy jó

Suttyomban megint leszökött az asztal melletti székről a kenyerével, ahová pedig már háromszor ültettem vissza, rendes ember asztalnál eszik és nem az édesbátyja szépen megvetett ágyában, különösen nem, ha az édesbáty Borsószem Királykisasszonyt megszégyenítő érzékenységgel reagál a legapróbb morzsákra is.
- Kicsim, mit beszéltünk meg, hol eszünk kenyeret?! - kérdem túljátszott felháborodással.
- Attal. Csüccs. - bólogat megértően.
- Akkor tessék visszaülni a helyedre, a tányérhoz! Nem morzsázhatod össze az ágyat! - mondom enyhébben, de még mindig megrovóan, mire ő a fejét nem megemelve alulról rám néz, lapos pillantással, vonakodva mászni kezd az asztal felé, persze nem szabályos mászással, négykézláb, hanem milliméterről milliméterre araszolva valami eszement kifacsart pózban, Daniel Day-Lewis alakítása A bal lábam című filmben kismiska az övéhez képest, majd az ágy közepénél hirtelen megáll, hasra veti magát, és a szemében kemény daccal odaütögeti a morzsálódó kenyérdarabkát a paplanhoz.

Ravelry