A lány, aki már nem tudott visszafordulni, az utolsó lépcsőfok előtt megtorpant. Annak a szélén hüvelyknyi széles sárgaréz pánt futott végig, megkülönböztetve a többitől, és mert a fényesre lakkozott fa lépcsősor fölött az út már kővel volt burkolva, egyfajta határt is jelölhetett - talán azt, ahonnan már nem lehet visszafordulni. A lány tétovázott. Végiggondolta a lehetőségeit: a csúfos bukást és azt, mi minden várhat rá a sárgaréz csíkon túl. Sóhajtott egyet. Összeszedte minden erejét, és megtette az utolsó, szükséges mozdulatokat. Átlépett a határon. Fönt volt végre az Ajtó előtt - de az zárva volt. A lány, aki már nem tudott visszafordulni, finoman rátette a kezét az ajtó homokfúvott üvegére, és végigsimította. Azután megint, de már erősebb mozdulattal, mintha azt várná, hogy attól az Ajtó végre föltárul és szabad utat enged. Ám az Ajtó mozdulatlan maradt. A lány elfordította a fejét, és óvatosan visszanézett. Mögötte a lépcsősor, amit innen nézve már nem a lehetőségek felfelé vezető, széles útjának látott, hanem félelmetes, szédítő szakadéknak, ami, mert visszafordulni már képtelen lett volna, elválasztja őt a régi, biztonságos világától. A lány leült a kőkockákra és sírni kezdett. Aztán hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Széles árnyék vetült rá, ahogy az a másik a közelébe ért. A lányt hirtelen nyugalom töltötte el. Nem félt többé. Felszegte a fejét. Magasra nézett, egyenesen a mamája szemébe, aki a karjába kapta és visszavitte, lefelé a nappaliba vezető három lépcsőfokon. A lány megkereste a kedvenc piros rágókáját, a szájába tette, és derűsen rágcsálni kezdte.
 |
| Az Annás receptje után készült takarót aznap kezdtem el a lánynak, aki nem tud visszafordulni, amikor megtudtam, hogy a világra készülődik. Az itthon fellelhető maradék Barka Gilicékből készült, és kedves barátnők küldtek még piros színűeket az ő készleteikből. |
