Az idő szóra az angyal kuncogni kezdett

Gyerekkoromban egy tündéri doktornénim volt, akihez nagyjából tizenkét éves koromtól egyedül hordtam gyulladt mandulákat, fájós fület, csikaró hasat. A találkozásaink rendre azzal kezdődtek, hogy alaposan megnézett magának, megállapította, hogy nyúzott vagyok és pihennem kellene, majd azzal végződtek, hogy a betegség gyógyulásához szükséges időt megfejelte még 3-4 nap szabadsággal, hogy pihenni is legyen időm a gyógyulás után. A "betegszabadságaim" tehát nettó egy hétről indultak, de a két hetes hiányzás sem volt ritka.
Manapság nem divat sokáig betegeskedni, se gyereknek, se felnőttnek. Taknyos ovisok ballagnak be reggel a csoportszobába, lázas gimnazisták sietnek a matekórára, nehogy lemaradjanak az anyaggal, és a munkahelyeken is gyakori, hogy a köhögős kolléga sorra fertőz mindenkit ahelyett, hogy otthon iszogatná a mézes teát - a félelem, hogy elveszítjük a fonalat (vagy a munkahelyünket), hogy pótolhatatlanok vagyunk, ezért tengernyi felhalmozódott munka vár majd, amikor visszatérünk, vagy éppen, hogy pótolhatóak vagyunk, és ez a távollétünkben ki is derül, a félelem tehát erősebb, mint az alapvető ösztön, ami még a beteg állatokat is irányítja, amikor elvonulnak a többiektől, elbújnak, elfekszenek a gyógyító időtlenségben.
A múlt héten borogatást cseréltem, forró teákat töltöttem bögrékbe, kedvenc ételeket főztem, és kötöttem egy nagylányos, bohókás sálat, remélve, hogy jó időben dekorációs elemként, rossz időben, többször megtekerve melengető darabként segíti majd a visszatérést az iskolai hétköznapokba. Akkora sikere lett (amit én a mókás kukacformának és mindenekelőtt a gyönyörű, látványos színátmenetekkel operáló fonalnak tulajdonítok, amit a megadottnál sokkal vastagabb tűvel kötöttem), hogy megrendelést kaptam egy fiús verzióra is.

Ravelry