Kalapácsával tüzesre vert gorombán, s belemártotta szívem a jéghideg patakba
Nem szeretem a varrógépeket. Biztosan vannak közöttük rendes, tisztességes, empatikus masinák is, de én ilyennel még nem találkoztam. A mostanival is konfliktusos, se veled, se nélküled kapcsolatban élek, nagy néha pedig megpróbálom rendezni a viszonyunkat. Amikor hosszú idő után leülünk egymással szemben, eleinte általában minden jól megy, hamar megtaláljuk az összhangot, s olyankor nem is értem, miért töltöttünk el ilyen hosszú időt egymás nélkül. Aztán egyszer csak észreveszem, hogy valami nem stimmel, valami felszínessé vált - olyan lazán hurkolódnak egymásba a szálak, hogy a kész varrást simán ki tudom húzni a anyagból. Vagy éppen fordítva, a masina bekeményít, megfeszül - ráncolódni kezd az anyag. Óvatos kézzel állítgatom a szálfeszességet, fent vagy lent, a hiba jellegétől függően. Egy darabig megy, aztán valamelyikünk elveszíti a türelmét: a szál pattanásig feszül és elszakad. Újrafűzöm. Óvatosan indítom a gépet, de megint szakad. Harmadszor is. Belátom, hogy a konfliktuskezelésnek ez a gyors, spontán módja most nem fog segíteni, sajnos le kell ásni az alapokig, elmélyedve a részletekben, úgyhogy szétszedem a hurokfogó házat, alaposan megtisztogatom a gépet, a legutolsó kis szöszt is kitörölgetem. Összerakom, befűzöm, óvatosan próbálgatom. Működik. Juhé, kezdhetjük újra a közös életünket, varrjuk tovább az anyagot. Kifogy a felső szál, pedig amióta leültem, még alig varrtam.... Gyorsan elő egy új cérnagurigával, befűzöm, indítok. Két hosszú varrásvonal után a cérna egy hangos csattanással újra elszakad. Az én türelmem se végtelen, rákiabálok a gépre, és otthagyom egy időre, hátha észhez tér. Egy idő után (ki vagyok neki szolgáltatva) visszasomfordálok, leszedem a lámpatakaró lemezt és ott is megtisztogatom, sőt - próbálok a kedvében járni - a biztonság kedvéért a bobin környékét is, megint. Egy hatalmas, kemény szöszcsomó esik ki valahonnan - ezek szerint megint megszabadultunk egy régi sérelemtől, hurrá. Varrok. Egy hosszú pántot varrok végig éppen, az elején bizonytalankodva, aztán egyre bátrabban, a végén már mosolyogva. Mikor a végéhez érek, akkor veszem észre, hogy a művelet egyharmadánál kifogyott az alsó szál. Nem, suttogom kétségbeesve, nem hagyhatsz cserben, ezt nem lehet! De, lehet. Csévélek, befűzök, mindjárt kész, mindjárt. És tényleg kész is lesz egyszer, de addigra már úgy érzem hogy a varrással töltött idő legnagyobb részét problémaelhárítással és javítással töltöttem, az idegeim pedig legalább olyan ziláltan csavarodnak egymásba, mint a rosszul befűzött alsó és felső szál. Nem, azt hiszem, a hangos rosszfiú varrógépek a csendes, nyugodt, derűs nőknek valók, én a magam részéről maradok inkább a kedves, hűséges fonalaimnál, akikkel ugyan néha unalmas az élet, de legalább kiszámítható.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdan és alig oldódó szomorúság
"Egy hangot üt meg. Újra megüti.
Elsápadok. Azt mondja, itt az ősz."
A november bizony nem könnyű hónap, engem legalábbis joggal lehetne ilyenkor a Harúnnak is nekiszegezett szemrehányással illetni: "Látod, ez a baj veletek, búvalbélelt városlakókkal: csak azt fogadjátok el valóságnak, ami ostoba, unalmas és nyomorúságos!". A halottaink emléke meg az emberek őszi rosszkedve hideg köddé tömörödik, ebben indulunk el reggelente, zötykölődünk a szürkeségben a zsúfolt buszon, ahol valaki egészen biztosan a nyakunkba köhög, és ha este a nyáron szokásunkká vált mozdulattal kitárjuk az ablakot, rögvest be is csukjuk a szmog beáramló bűze miatt. De néha, ha kisüt a nap, mégis a nyakunkba kanyarítunk valami meleget, és elindulunk, hogy találkozzunk a szürkékből kikacsintgató liláskékekkel, lássuk az eső után felsóhajtó mélyzöldeket, megszemléljük a meleg tea gőzének fáradt kacskaringóit, és egyre többet gondolunk arra, hogy nemsokára itt az Advent.
 |
| Maluka, egy hozzá nem igazán illő fonalból |
Birth announcement
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)