Én kiskertet kerteltem

Egy hetven lakásos társasház negyedik emeleti lakása nem kifejezetten alkalmas rá, hogy pótolja a kertet, ami gyerekkoromban mindig ott volt a közelemben - hozzászoktam, hogy a nagy bánataimat a barackfa tetejére cipeljem fel, onnét eregessem ki apránként a szélbe, a nagy örömeim édességét meg az eperágyás vagy a málnabokrok piros bogyói fölött csorgassam szét. Kutyául szenvedtem hát a téglafalak között, ahol a piacon vásárolt fűszernövények is mind elsorvadtak szép csöndesen, hiába kerestem nekik legalább egy alkalmasnak tűnő ablakpárkányt, mintha azt üzenték volna: nem adhatjuk meg neked, amit keresel. Évekkel ezelőtt hoztunk magunkkal egy csomag bazsalikommagot egy olaszországi útról, de nem mertem cserépbe ültetni, féltem, hogy ezeket a kis növénykéket se tudnám megtartani. Aztán egyszer kaptam egy csomagot, nagyon messziről, amiben virágmagok voltak, különféle válogatott virágmagok, és egy üzenet, hátha egyszer mégis el tudod ültetni valahol, és én sokáig őrizgettem gondosan a magokat, kitűztem a kis papírzacskót a bejárat melletti üzenőfalra, és valahányszor ránéztem, arra kellett gondolnom, hogy a távolban valaki bízik bennem, bízik abban, hogy egyszer meg fogom tudni teremteni a saját kiskertemet, és idővel a bizakodás pontosan úgy csírázott ki bennem, ahogyan aztán nyár elején a virágmagok, amiket nagy levegőt véve végre elültettem. A virágok után elvetettem a bazsalikommagokat, és mire azok is kihajtottak, addigra már olyan nagyra nőtt bennem is az eltökéltség, hogy vettem egy biokertészetben kamasz bazsalikomnövényeket is, hogy addig is legyen, amíg a mi kis csecsemőink megnőnek, meg majorannát, és háromféle paradicsompalántát is vettem, és ez a sok kicsi növény most mind ott áll a gangon, az ajtónk mellett, és napról-napra növekednek, sőt, pici paradicsomunk is van már, apró és zöld, de egyszer piros lesz és édes, és akkor leszakítjuk majd, megszagoljuk, négyfelé osztjuk, és jóízűen megesszük.

Köszönöm, Márta

További hősökről

A hétvégén volt szerencsém kotlóstyúknak lenni tizennégy négy és hét év közötti leánygyermek mellett. A feladatom tulajdonképpen egyszerűnek tűnt, rá kellett vennem őket, hogy a) maradjanak csöndben és mellettem, b) adott időszakban egyenek, igyanak, pisiljenek, majd c) rendezett fellépőruhában vonuljanak a színpadra, azután d) műsoruk végeztével némán és gyorsan vonuljanak ki a színházteremből az öltözőbe, ahol e) várják meg szépen az anyukájukat.
Mondanom sem kell, nem maradtak se csöndben, se mellettem, nem akartak pisilni vagy a fellépés előtt három másodperccel kellett pisilniük, a kivonulás se néma nem volt, se gyors, sőt volt, akit úgy kellett elfognom, mert meglógott és ott akart maradni megnézni a nagyobb csoportokat is, és az öltözőben tizennégyen huszonhatféle sírós hangon kérdezték, hogy hol a ruhájuk, mikor jön már a mamájuk, és hová lett a süti, amit ott hagytak a széken.
Ilyenkor, év vége felé nemcsak a gyerekek fáradtak nagyon, hanem a pedagógusaik is, akik év közben nap mint nap az enyémhez hasonló élményekben fürödhetnek. Bámulom a jó pedagógusok töretlen szeretetét, amivel a gyerekek felé fordulnak, a kiapadhatatlan empátiájukat és a türelmüket, és mostanában egyre többször bámulom azt is, hogy lehetetlen körülmények között, ostoba rendeletektől korlátozva is végzik a dolgukat.
A füzet a kisfiam tanítónénijének készült, aki szerencsére jó pedagógus és nagyszerű ember. Nina finoman márványozott vásznára hímeztem a szépséges fonalaival, és a Kreatív Homokozó gárdája segített, hogy végül profi füzetborítóvá alakuljon. Nagy sikere volt, de a melléje adott, a fiam által festett, lakkozott, díszített fa tolltartónak még nagyobb.

A hímzett minta Lengyel Györgyi könyvéből származik

Véghajrá, avagy minden iskolás egy hős

Ránéztem ma reggel a gyerekeimre, és - bár úgy döntöttünk, hogy a rebarbarás eperlekvárt, amit egyik reggel hirtelen felindulásból főztem néhány maréknyi eperből meg pár szál rebarbarából, így nem is lett több egyetlen üvegnél, és bár a lábas falán megtapadt, kizárólag ujjbeggyel kinyerhető kevéske ízelítő folytatásra buzdított, de folytatása azóta se lett, ezért tehát úgy döntöttünk, hogy azt az egy jól sikerült üveget majd valamikor karácsony környékén esszük meg - szóval ránéztem a fáradtságtól jobbra-balra dülöngélő gyerekekre, és úgy éreztem, hogy most van itt az a pillanat, amikor meg kell bontani a lekvárt, hogy az iskolaév végéig még plusz erőt adjon a reggelekhez.

A kép azért született, mert túl sok volt már a kék itt az oldalsávomban

Kitty ott ült az ágyon, kezében a kötés, amin az utolsó napokban dolgozott

Kitty szülésének történetét Lev Tolsztoj Anna Kareninájában* nagyon szeretem. Pontos, érzékeny és gyönyörű leírás abból a korból, amikor nem lehetett még lépten-nyomon szüléstörténeteket olvasni; tökéletesen visszaadja a folyamat minden gyötrelmét és gyönyörűségét - anélkül, hogy akár csak egyetlen fizikai részletet is említene. De a legjobban azt szeretem benne, hogy Levin, a férj aggódását, félelmeit és kínjait is megmutatja, átélhetővé teszi - hiszen elvégre is férfi írta. Nemrég újraolvastam ezt a részt, és feltűnt valami, amire nem is emlékeztem: az, ahogy a vajúdás kezdetekor Kitty "járkált és kötött, gyorsan hányta a szemeket, s rendelkezett".
A gyerekeimet még nem várhattam saját készítésű ruhácskákkal, akkoriban még nem kötöttem. A napokban viszont befejeztem egy nagyon kedves ismerősünk nemsokára megszületendő babájának egy pici pulóvert, olyan valószínűtlenül kicsit, hogy munka közben többször hitetlenkedve ellenőriztem a méreteket: tényleg csak ekkora egy újszülött?! És ahogy a gombokat felvarrtam az elejére, beleképzeltem a szuszogó újszülött pihés fejecskéjét, és amikor a kézelőt lekötöttem, szinte láttam benne az apró kezet, és ugyanaz a nyugalom szállt meg, ami az újdonsült anyákat, ha a jóllakott, alvó csecsemőjüket nézik. Nem lepődnék hát meg, ha vénségemre éjjel-nappal apró ujjasokat és sapkácskákat kötögetnék majd, mint Miss Marple a harmad- és negyedunokahúgai gyerekeinek, mert az bizony jó.

* Hetedik fejezet, 13. rész

Barka Bóbita fonalból, ahogy az egy nyári babának dukál
Minta itt.