- Tudod, ez egy régi kapcsolat - jelentette ki a beszélgetőtársam, szemmel láthatóan abban a hitben, hogy ezzel mindent megmagyarázott, holott számomra egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ez jót vagy rosszat jelent az adott kapcsolatára nézve. Régi, tehát megbízható, sokat próbált szövetségről beszél, amire bátran hagyatkozhat, vagy egy kifáradt, inkább már csak megszokásból fenntartott viszony ez, aminek nincs már különösebb jelentősége az életében? Az idő természetéhez, mármint ahhoz, hogy telik, sokféleképpen viszonyulunk, másképpen például, ha egy szép női arcról, vagy ha egy üveg több évtizedes skót viszkiről van szó. Saját magunkat szívesen fiatalítjuk, a vaterára feltett vintage holmik között meg rengeteg olyat találni, amit a leírásban valódi koránál öregebbnek állítanak. Ugyanakkor, egy dohos könyvritkaság száz éve még igazi kincsnek számíthatott, ma az antikvár könyv fogalma sokak szemében egyet jelent a használt, lapjaira széteső ócskasággal. Viszonylag ritkán hallani olyan mondatokat, mint hogy
jaj, de jól szuperál a harminc éves mosógépem, illetve
hű, de utálom a gyönyörű, vadiúj piros Gaggia kávéfőzőgépemet, de az, hogy ki milyen arányban veszi körül magát új vagy régi tárgyakkal, egyéni ízléstől is függ: a legtöbben igyekeznek néhány évente új autót vásárolni, de a veterán oldsmobiloknak is komoly rajongótábora van. Régi és új kérdéskörében tehát az objektivitás nehezen értelmezhető fogalom, és nem ritka az optikai megtévesztés sem: műpatinát, repesztőlakkot, vagy fiatalító sminket használunk az adott céltól és felülettől függően.
Nekünk például volt egy újnak számító, de már avíttasan megsárgult, a nem is olyan régi idők emlékeként rászáradt matricamaradékokkal csúfított Ivar szekrényünk, amit a lakás átrendezése során valahogyan hozzá kellett idomítani az egykori matricaragasztgató, ma már ifjú hölgy
eastern boho stílusban berendezett új szobájához, így aztán radikális kozmetikázásba kezdtem.
Először alapos testradírozáson esett át három különböző finomságú csiszolópapírral, majd
gérbe vágtam* és felragasztottam rá néhány alakformáló díszlécet, és tovább plasztikáztam négy gömbölyűre faragott bútorlábbal. (Nagyon kívánkozott volna a tetejére még egy, a szélein kissé túllógó deszka, de mert a szoba pici, nem akartam balesetveszélyes éleket.)
Utána a mélyebb ráncokat kikentem a fa bútorok korrektorával, fatapasszal.
Kapott egy adu ász sminkalapot, azaz paliszander pácot, és ez az árnyalat rögtön egzotikus vonásokat kölcsönzött neki.
Utána jöhetett a finoman felhordott türkiz alapozó réteg, amit gondosan eloszlattam a teljes felületen, és az egységes fedés érdekében meg is ismételtem a műveletet. Véget ért az előkészítő folyamat, vagyis készen állt a tökéletes, makulátlan alap a látványosabb átváltozáshoz.
Az árnyékoláshoz és a kontúrok megteremtéséhez nagyon finom csiszolópapírral visszacsiszoltam a teljes felületet, de különösen azokat a részeket, amelyek természetes módon is hajlamosak arra, hogy ledobják a sminket, azaz a kifényesedésre, kopásra.
Ezután a régies hatás fokozására világos, majd sötét viasszal árnyékoltam, és a sötétet - helyenként jobban, másutt kevésbé - visszatörölve kialakult a végeredmény. Valahol a csiszolás és a viaszolás között kérdezte meg a nagymama határtalan döbbenettel a szemében, hogy ugyan miért kellett újra elrontani az egyszer már szépen felújított szekrényt.
Utolsó simításként kapott két antik hatású gombot és néhány színes kiegészítőt. A fotók sajnos nem mutatják hűen a felület valódi (azaz álvalódi) ütöttkopottságát, de esküszöm, hogy nagyon szép és nagyon réginek tűnik.
Ki mondaná meg, hogy pár éve még svéd erdőkben növekvő facsemete volt? Évtizedeket feltagadhatna!
A végére az elmaradhatatlan előtte - utána fotó:
* Néhány hónapja még az a típusú nő voltam, aki egy ártatlan kalapáccsal is képes maradandó károkat tenni a lakásban és önmagában, de megfelelő körülmények között az élet bárkiből kihozza a bútorasztalost.
