A törés egy szemvillanás alatt megtörténik, ahogyan a villám cikkcakkos vonala tűnik fel az égen. Amikor az adott létező - test vagy lélek - már nem képes többé elviselni a rá nehezedő terhelést, nem tud többet elnyelni az erőből, amellyel találkozik (földhöz csapódó csigahéj az ütközés brutalitását, vékony faág a hajlítás gyötrelmes erejét, forró teával hirtelen megtöltött üvegpohár a hideg, merev külső fal és az átforrósodó belső fal közt támadó súlyos ellentétet, a földkéreg kőzetlemezei az alulról nekik feszülő mitikus energiákat), akkor, a csúcsponton, amikor már nem lehetséges, hogy bármi másképpen történjen, a törésvonal mentén - hirtelen, katasztrófaszerűen, vagy fokozatosan, akár apróbb repedések sokasága után - sisteregve tör elő a feszültség, a forróság, az energia, a fájdalom. Olyankor szakadék támad, amibe könnyű beleszakadni, részekre bomlik az egység, az egész darabjaira esik szét még akkor is, ha addig nem is sejtettük, hogy osztható, hogy vannak darabjai; és hiába áll össze majd ismét, hiába forr megint egybe, hiába egyesül később újra, valamilyen formában visszavonhatatlanul megmarad a folytonosságban támadt hiány nyoma. De a törés mindig azzal biztat, hogy utána jön majd valami, mert a szétzuhant részek között nem maradhat puszta semmi; a csöndes és hosszas építő, átépítő folyamat végül új egységet lök a régi helyébe.
Meiju mintája, amit nemrég tesztelhettem, ilyen törésvonalakból, megtorpanásokból és újrakezdésekből áll, felívelésekből és alászállásokból, amikor pedig a kész kendőt magunkra tekerjük, a cikcakkos V alakok néhol fejtetőre állnak, és kiderült, hogy amit addig lejtőnek láttunk, az valójában emelkedő, amit pedig a szakadék legmélyebb pontjának, az körültekintésre alkalmas magaslat.
