Másik feladatát nem végezte el, sőt ez a kötelesség jobban sürgetett, mint valaha, tetteket követelt

Manapság csak nagyon kevesen nem ismerik azt az érzést (mondjuk, hogy ők a kivételes szerencsések, vagy mondjuk, hogy ők a kivételesek, akiknek életvezetési tanácsadó könyvet kellene írniuk), amikor a káosz úgy eluralkodik körülöttünk, a feladatok olyan szétválaszthatatlanul nőnek bele egymásba, hogy az ember a végén már azért érzi tehetetlennek magát, mert fogalma sincs, hol is lenne érdemes nekikezdeni, melyik ponton lehet fogást találni a kötelezettségek tüskékkel teli gumóján. A  "nincs tiszta póló, mosni kéne - le kell szedni a szárítót, hogy legyen hová teregetni - rendet kell végre tenni a gyerekek szekrényeiben, mert nem fér be, amit a szárítóról leszedek - ki kell válogatni a téli holmit és elcsomagolni, elővenni a tavaszi-nyárit,  hogy értelme is legyen a rendrakásnak - de a gardróbot, ahová a téli holminak mennie kéne, nem lehet megközelíteni a könyves dobozoktól, amiket még nem pakoltunk ki a költözés óta - el kellene végre vitetni a régi, rozoga polcokat és beállítani az újat, hogy legyen hová kitenni a könyveket - ...." típusú, végeláthatatlan folyamatábrák megszelídítéséhez szükséges lelkierő nem mindig adott, és habitustól is függ, hogy ki hogyan kezeli őket. Nemrégiben egyszerű, kicsit sem hatékony, viszont kifejezetten megnyugtató stratégiát választottam: a "mivel is kezdjem, hová is kapjak?!" kétségbeesését azzal igyekeztem elűzni, hogy amikor a kicsi lány egy délután elaludt, kinyitottam az ablakot, hogy minél több szökkenhessen be a tavaszi napfényből, fogtam a maradék pamutokkal teli kosaramat és elkezdtem színeket egymásba horgolni. Ahogy gyarapodtak az egymásba kapaszkodó sorok, úgy csitult az egymásba kapaszkodó feladatok miatt érzett szorongás. Mire a gyermek felébredt, már arra is volt tervem, hogy a spontán elkezdett színorgiából hogyan legyen jól kihasználható, etno-stílusú tavaszi-nyári ruhadarab. A mosógépet már jókedvűen indítottam el, másnap a szortírozást is megejtettem, mert bár a régi könyvespolcok még mindig nálunk vannak, a könyves dobozokat ideiglenesen máshol szállásoltam el, így a gardróbba is bejutottam. A régi és új feladatok sora persze azóta sem rövidebb, de kit érdekel ez, ha a kész ruháról a tulajdonosa a következő tömör, mégis mindenre kiterjedő értékelést adja: - Jaaaj! Cíp! - azaz, szabad fordításban: jaj, de szép!

Részletek a Ravelry oldalán

Készen állok az indulásra, még úgy is, hogy tudom, félek az élettől, és önmagamtól még inkább*

A mai tizenévesek, mondják, folyton a számítógép előtt ülnek, amikor meg nem, akkor az okostelefonjaikat nyomkodják, szociális életüket a fészbukon élik, keveset mozognak, bezzeg a figyelmük ide-oda ugrál, nem lehet őket lekötni, az iskolában nem motiváltak, helyüket a buszon nem adják át, apjukat-anyjukat nem tisztelik, ahogyan egymást sem, virágzik köztük az online szívatás, nem olvasnak könyveket, szegény Jókai csak porfogó a polcon, borzalmas zenéket hallgatnak, nem járnak kirándulni a márciusi erdőbe, hogy áhítattal figyeljék a kis mókusok játékos ugrabugrálását a hajlékony tavaszi ágakon.
A mai tizenévesek, mondom én, bámulatos rugalmassággal integrálják a digitális világ eszközeit a hétköznapjaikba, és ha van rá módjuk, és főleg, ha van olyan referenciaszemély a közelükben, aki értelmes célt tud mutatni nekik, akkor kifejezetten építő, okos dolgokra használják ezeket (és, igen, ha nem találnak ilyet, akkor bugyuta, meddő tevékenységekbe is ölhetik az energiáikat); a szociális kapcsolataik életkorban és földrajzi elhelyezkedésben is jóval szórtabbak, mint a szüleik egy-két háztömbös gyerekkori barátságai (és, igen, ezért több veszélyt is rejtegetnek); sokan közülük nehezen találják meg a nekik való mozgásformát azokban az egyesületekben, intézményekben, amelyek főleg a versenysport utánpótlásra összpontosítanak és nem a mozgás közös örömére, de a legtöbben kilométereket képesek gyalogolni egy-egy jó hangulatú osztálykiránduláson, vagy órákig ugrálni nyáron a Balatonban a haverokkal (igen, jó volna, ha létezne még úgynevezett tömegsport, ahol nem csak a tehetségesek, hanem bárki örömmel sportolhatna, de nálunk csak stadionokra van pénz); azért a kevés tanárért, akik képesek őket a saját nyelvükön, jó eszközökkel megszólítani, rajonganak (és igen, akik meg nem, akik avíttas közmondásokkal megtámogatott átlátszóan didaktikus közhelyekben fogalmaznak, annak tojnak a fejére és a tantárgyára); szerencsére kellő mértékű dac van bennük az idős hölgyek és urak azon csoportja iránt, akik méltatlankodó agresszióval hazudtolják meg a buszon a saját elesettségüket és rászorultságukat az ülőhelyekre, de kifejezetten gyengéd figyelemmel képesek átvezetni egy gyengénlátó, fehér botos embert az úttesten, ha látják, hogy a járda szélén toporogva nem mer elindulni; kétségtelenül sok hülyeségbe beleviszik egymást (és ezen a téren is jóval inkább ki vannak téve a rosszra csábító hatásoknak az elődeiknél a névtelen gyalázkodásoknak teret adó és a következményeket meg az egyéni felelősséget káros módon elleplező közösségi médiumok világában), de ha már cyberbullying, akkor idézzük fel egy percre Nemecseket vagy A Legyek Urát,  és lássuk be, hogy a baj mindig ott üti fel a fejét, ahol nincs a közelben segítőkész, megértő és megbízható felnőtt, akit be tudnak vonni a problémáikba; amikor a könyvekkel macerálnánk őket, akkor nézzünk előbb körül: vajon hány felnőtt kezében látnak könyvet a metrón, és hányéban telefont (és vajon hány magyartanár van, aki néhány rövid, gondosan válogatott Jókai-szemelvény mellett a kortárs young adult fiction szekcióból is, azt jól ismerve válogat kötelező olvasmányokat); a borzalmas zenékre panaszkodók jó része örömmel illegette magát anno a Kacsatáncra, vagy ha korábbra akarunk visszanyúlni, akkor párás szemmel énekelte borgőzös családi névnapokon az Akácos út című örökzöldet; és végül: mókusfigyelés terén talán tényleg vannak lemaradásaik, de hogy a szabadba vágyakozással annak ellenére sincsen baj, hogy erdőért sokaknak már elég messzire kell utazni, azt kellően bizonyítja az az invázió, amelynek során a kamaszok ilyenkor tavasszal suli után ellepik városi(as) környezetük sokszor csak mutatóba megmaradt zöld - vagy szürke - területeinek legtöbbjét, a parkokat, játszótereket, hidakat, folyó- és rakpartokat.
Ehhez pedig a tavaszi szelek idején nem árt egy jó meleg, de az egyre gyakrabban lekerülő nagykabát miatt esztétikai minőségében is kifogástalan kardigán vagy kiskabát.

Ravelry

* A címet Kira Poutanen felzaklató könyvéből kölcsönöztem, amit minden gyakorló szülőnek (de különösen kamaszlányokat nevelőknek) kötelezővé tennék: A csodálatos tenger.