A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Olyan korban élünk, amikor a világ egyik - nem biztos, hogy a szerencsésebbik - fele nagy erőfeszítéssel, foggal-körömmel igyekszik elhitetni magával, hogy az élet biztonságos és igazságos, hogy megérdemlik a jó sorsukat, mert rátermettek, mert szorgalmasak, mert okosak, mert jók; és hogy a rossz, az mindig csak másokkal történhet, olyanokkal, akik megérdemlik, mert nem életrevalóak, mert nem küzdöttek eléggé, mert van valami jellemhibájuk vagy egyenesen bűnük, vagy egyszerűen csak rossz szerencsét kovácsoltak maguknak. - Én mindenért megküzdöttem az életben, semmit nem kaptam ingyen! - állítják sokan azok közül, akik a világnak ezen a felén élnek, kicsit lesajnálva azokat, akik szerintük kevésbé érdemesek, és ha időnként eljutnak a világ másik felére (amihez sokszor csak néhány utcányit kell sétálniuk), ahol még tudják, hogy a rosszat és a jót nem érdem szerint kapjuk, és azt is, hogy ez a kettő nem is mindig elválasztható, mert ami nehéz, kényelmetlen, félelmetes, sőt akár kibírhatatlannak is tűnik, arról később kiderülhet, hogy mégis segített valami jónak a megszületésében - ha tehát eljutnak ide azok, akik a saját illuzórikus biztonságuk rabságában élnek, folytonos szorongásban, akkor a legtöbbször nem értik, hogy a fogatlan, porlepte, napi egy tál rizsből az utcán élő vénember, akinek a sorsa mély barázdákba írva kanyarog az arcán, hogyan lehet mégis hálás az életéért, vagy csak azért, hogy süt rá a nap.
Erre mifelénk mostanában nem sokat süt, inkább nagyon is hideg van. Nemrég a villamosmegállóban megszólítottam a férfit, aki kiskocsin szokta maga után húzni a kukákból összegyűjtött kartonpapírokat, műanyag táskákban a motyóját, és bár sosem száll villamosra, úgy tűnik, már az is enyhülés neki, hogy nem a hideg betonon ül, hanem magasabban, a szélfogó alá behúzódva. Sosem láttam még az arcát, nemcsak, mert hatalmas, kócos, sárgára színeződött ősz haj és hosszú szakáll takarja, hanem mert mindig hajlott háttal, lecsüggesztett fejjel ül, mintha félne, hogy a világnak az a bizonyos másik fele provokációnak minősíti, ha rá mer pillantani; de öregnek látszott, nagyon öregnek, s most, hogy a hozzá intézett szavaimra felemelte az arcát és válaszolt, döbbenten láttam, hogy, bár a bőr tónusa, a mély ráncok, a busa szemöldök valóban öregembert formáztak, a száj kontúros íve, a tekintet határozottsága, a hang ereje és a hanghordozás egyértelművé tette, hogy nagyjából velem egyidős lehet. Hogy elfogad-e egy kis pénzt, azt kérdeztem tőle tétován. Ha nem lesz belőle baj, felelte ő, mert valószínűleg voltak már tapasztalatai arról, hogy a jóból is lehet rossz, a pénzt ellophatják, és akkor az rosszabb, mintha nem is lett volna, vagy hiába van, ha nem eresztik be a boltba, hogy egyen belőle, vagy beeresztik, de megvádolják, hogy lopta, vagy teli hassal kedve támad a meleghez is, és mégis felül egy villamosra, hogy emberek között legyen, és egy kis időre úgy tehessen, mintha csak egy átlagos utas lenne ő is, mintha nem süketítő magányban telnének a napjai, de aztán onnan is lezavarják majd, vagy egyszerűen csak elfogy az a pénz, és utána hiányozni fog, és a hiány rossz, rosszabb, mint ez a magába dermedt vágytalanság most. Hazáig csorogtak a könnyeim ettől a választól, pedig a pénzt végül odaadtam, és imádkoztam, hogy ne legyen belőle rossz, de megint szembesültem azzal, hogy az ember még akkor sem mindig tud segíteni, amikor nagyon szeretne, és amikor azt gondolja, hogy az eszközei is megvannak hozzá, hogy az odafordulás is lehet káros beavatkozás, mert nem a szándék, hanem a kegyelem határoz meg rosszat és jót egyaránt.
Akiket szeretünk, azokat magunknál is jobban féltjük, magunknál is sokkal inkább szeretnénk biztonságban tudni, azt akarjuk, hogy soha ne éhezzenek és ne üldögéljenek fázva a villamosmegállóban. Szülőként ráadásul még sokkal nehezebb megtalálni az egyensúlyt az építő segítség és a káros beavatkozás között, mert ez utóbbit éppúgy motiválhatja a szeretet és a féltés, a féltés, ami időnként rettegésig fajul, ha nem fogadjuk el, hogy keveset tehetünk, és mégis az a kevés lesz a lehető legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: készíteni egy forró fürdőt, ha bőrig áznak vagy lázat csillapítani, ha az már nem segít, rávenni a szomorút, hogy adja ki a bánatát és figyelmesen hallgatni, meleg pulóvert kötni, ha hidegre fordul az idő, vagy épp azt mondani neki, túllépve a féltésen és erőt véve magunkon: menj, lépj ki bátran azon az ajtón a hidegbe, mert erős vagy és bátor, és bármivel meg tudsz majd birkózni!


16 megjegyzés:

  1. <3 !

    A kardigán is egészen csodálatos, nem csak az írás. És eszméletlenül jól áll neki!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neki minden. Köszönöm, Zsuzsi!

      Törlés
    2. Egyébként... én el sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet megkötni egy ilyen iszonyúan nehéz mintát! Olyan ez a kardigán, mint valami rendkívül bonyodalmas, szövevényes, titkokkal és meglepő fordulatokkal teli, több generáció küzdelmein át ívelő családregény, amelyet - mint a kardigánt a passzé - az utolsó fejezetre mégis összefésül, kisimít az írói zsenialitás, és olyan melengető, elgondolkodtató történetté kerekít, amelyről még nagyon sokáig álmodik az ember.

      Törlés
    3. Jaj, Zsuzsi, köszönöm ezt a gyönyörű hasonlatot! Bevallom, ez volt a legnehezebb minta, amivel eddig megbirkóztam, sokáig is tartott, de tényleg megérte!

      Törlés
  2. Köszönöm ezt az írást.
    Sokszor elfelejtjük, hogy mennyi mindenünk van, és amikor elveszítünk valamit - ha "elveszítjük" egyáltalán - jó ráeszmélni, hogy mégis egészségesek vagyunk, van kit szeretnünk, és vannak akik viszont szeretnek.
    Olyan, mint a gyönyörű kardigán, a színe kissé hidegebb árnyalat, melengeti a testet és a lelket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sőt, nem is egyetlen árnyalat: az eredetileg erre szánt fonal kevésnek bizonyult, és a tiszta, jeges kék mellett a két ujjához csak kicsit szürkésebb, kevésbé vibráló festést tudtam szerezni, bár ez csak tüzetes megfigyelés után világlik ki, egyébként nem szembetűnő. Köszönöm, Szandra!

      Törlés
  3. Ha ilyet látok, kérem az Univerzumot, hogy tanulják meg amit meg kell, és legyen végre hol lakniuk, mit enniük és kit szeretniük. Ha olyat látok, mint ez a kék/ türiz (?) csoda, akkor pedig azt kívánom: legyen hozzá türelmem :)Vagy valaki lepjem meg egy kész darabal :):):)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A tesztkötés azért jó, mert félig muszájból is kötsz, ami átsegít a holtpontokon. :-))

      Törlés
  4. Ez az írás gyönyörű gondolat! Te tudod, nekem most mennyire.
    A lánykádnak tényleg bármi jól állhat, de azért mégiscsak milyen jó, hogy ő szereti a színeket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy "beszélgettünk" erről!

      Törlés
  5. ez nagyon szép, és a pulóver is gyönyörű.

    VálaszTörlés
  6. Remélem,minden rendben a fedélzeten,állnak a vitorlák,stb és már olykor melengeti az arcokat a tavaszi napfény!<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyszer egy nyári napon, amikor már majd egy hete kínozta szegény városlakókat a kánikula, odaléptem egy idős asszonyhoz, aki egy kerítés tövében üldögélt, és elkínzott arccal törölgette az arcát. - Minden rendben? - kérdeztem tőle nem túl találékonyan, és felé nyújtottam a nálam lévő ásványvizes palackot. Ő elfogadta, kortyolt egyet, aztán rám nézett és azt válaszolta: - Nincsen baj, de semmi nincs rendben. - aztán elmosolyodott. Azóta sokszor jut eszembe ez a jelenet, mert bizony elég gyakran előfordul, hogy rend az nincs, és a dolgok sem állnak a tőlük elvárható rendbe, de baj, ezzel együtt, nincsen. A nap tehát süt, és a tavaszt is nagyon várjuk. :-))

      Törlés
  7. Úristen, de gyönyörű ez a pulóver... is. Az írás is persze.. én voltam lenn is, jó, nem a buszmegállóban, de... te tudod. Én meg tudom, hogy milyen az, amikor már a feléd nyújtott kezet sem mered elhinni.
    Szóval, ha nem haragszol, most egy darabig inkább a pulóvert nézem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem is tudod, milyen sokszor adott erőt, hogy a szemem előtt lebegett a te példád, kitartásod, a küzdelmeid és az életerőd! :-)

      Törlés