Az az elvárás, hogy a gép egyenetlen talajfelszín esetén is állandó alávágási mélységben dolgozzon

Néhány napja rájöttem, hogy porzsák kell a porszívóba. Egy ilyen felismerés, mármint, hogy valami kifogyott és pótolni kell, önmagában nem feltétlenül rengeti meg az ember világképét, de mert a porszívó háztartási gép, az elmúlt években pedig nem én intéztem a család műszaki berendezéseivel kapcsolatos beszerzéseket, feltámadt bennem az ismeretlen terep homályos nyugtalansága, a sejtelem, hogy ez talán bonyolultabb feladat lehet, mint leugrani a zöldségeshez tíz tojásért. Erős riadalom azonban csak akkor vett erőt rajtam, amikor ott álltam a hipermarket háztartási gépes részlegén, és tanácstalanul néztem a különféle, nagyjából másfélszer hat méteres területen (az kilenc négyzetméter!) előttem sorakozó porzsákos csomagokat. A fene se gondolta, hogy ez egy ennyire bonyolult vásárlói döntés, tűnődtem, egy dolog az ár és az egységár rutinszerű figyelembe vétele, de itt kompatibilitási nehézségek is vannak: ha az eredeti modellek és az utángyártott másodpéldányok minőségi különbségeit nem is tekintem, legalább azt tudnom kellene, hogy mégis, eközül a rengeteg firlefranc közül melyik illik az én porszívómba?! A csomagok hátoldalán szereplő felsorolásban még véletlenül sem találtam azt a típust, aminek a nevét pedig otthon gondosan le is fotóztam, hogy biztosan jól emlékezzek rá, így aztán, mondhatjuk, félig intuitív módon akasztottam le egyet, ami nagyjából úgy nézett ki, mint az a cucc, amit legutóbb a porszívóba tettem. Itthon aztán kiderült, hogy ügyesen választottam, az új porzsák és a porszívó tökéletesen illenek egymáshoz.
Egy kedves barátnőm mondta, hogy amikor sikerül sok fáradsággal ügyesen szerveznie a családja életét, mindig bűntudata támad azok miatt az időszakok miatt, amikor csak sodródik az eseményekkel, vagy azok éppenséggel el is sodorják őket. Nekem erről rögtön a porzsák miatti, aránytalanul erős elégedettség-érzet jutott eszembe. Időnként minden flottul megy, az ember hajnalban tornázik, bevásárol, megfőz, jó ötlettel áll elő a munkahelyén, kitakarítja az egész lakást, tanul vagy játszik a gyerekekkel, kedves a párjával, felhívja és megvigasztalja a depressziós kolléganőjét, válaszol az összes régóta elmaradt levélre, ügyesen nem lép rá egyszer sem a macska farkára, máskor viszont már az is nagy dolog, ha csak közepes hangerővel ordít tehetetlen dühében, vagy ha nem esik össze a tűzhely előtt, miközben az utolsó szelet száraz kenyérből megsüti a legegyszerűbb sajtos melegszendvicset.Néha egyetlen este megkötünk egy bonyolult mintájú sapkát, máskor az is hallatlan erőfeszítést kíván és ezért dicséretet érdemel, hogy felszedtük végre az induló hatvan szemet, mielőtt bezuhanunk az ágyba.
Amióta nagyobb mennyiségben használunk gépeket a mindennapjainkban, az egyenletes teljesítmény egyre erősebb elvárás - és sajnos ma már nem csak a gépekkel szemben. A porszívó szívjon mindig erősen, a telefon bírja ki hosszan egy feltöltéssel, a kávégép adjon mindig finom kávét, a bojler szakadatlan állítsa elő a beállított hőmérsékletű vizet. A gyerek tanuljon mindig jól, akkor is, ha szerelmi bánata van vagy éppen országos úszóbajnokságra készül, a kolléga ne legyen beteg vagy rosszkedvű, ha pedig mégis az, ez ne látsszon meg a munkáján, a férj mindig nyírja le a füvet, a feleség mindig varrja fel a gombot, a nagymama mindig álljon készen az unokázásra. Csakhogy ez a fajta monoton nagyszerűség szerintem nem sajátja az embernek. Ki vagyunk szolgáltatva a testi- és lelkiállapotainknak, az időjárásnak, a holdállásnak, a napkitöréseknek, a lefelé húzó gravitációnak, a felröppenő híreknek és a nyomukba szegődő szorongásnak, az aktuális olvasmányainknak, a hangulatos filmélményeinknek és a közös képviselő hangulatainak, a belélegzett levegőnek, a történelmi beágyazottságunknak és a családi mintáinknak, a fürdővíz hőmérsékletének, a földnek, amin a salátánkba tett paradicsom terem, a vaj ízének, a kiboruló sónak és mindenkinek, akit úgy szeretünk, mint a sót, a hitnek és a reménynek, a reménytelen szerotoninhiánynak, a hiányzó fogaknak, a bőséges terméstől roskadozó barackfának, a mindent megtartó trapézizom teherbírásának, a pillekönnyű polleneknek, a virágok színeinek, az alagút sötétjének és a vakító fénynek, a semminek és a mindennek.
Számon kérni az emberen a gépies és egyenletes teljesítményt nagyjából ugyanolyan értelmetlen, mint azt várni egy kézzel készített pulcsitól, hogy a belekötött szemek nanométernyi pontossággal egyező méretűek legyenek; ugyanolyan hiba, mint változatlan szabályosságot várni bármitől, ami él, ami lélegzik, rezeg, hullámzik vagy vibrál; mint perlekedni magunkkal amiatt, hogy néha elhordunk egy hegyet a hátunkon, máskor meg már az is öröm, ha jó porzsákot választunk.

A felszedett 60 szem és az ellendrukker