Az élet olykor csak megy, halad, telik, a jelenlétünk nélkül. Apró kis kényszermegoldások settenkednek be a napjainkba, hogy azután egyre inkább teret nyerve átvegyék az irányítást és konok, rendíthetetlen kényszerré növekedjenek, akárcsak a kéretlen plusz kilók, beengedve hasonlóan kártékony társaikat is - vagy éppen fordítva: nagy erőfeszítéssel rávesszük magunkat egy apró változtatásra (reggeli teából elhagyni a cukrot, a lépcsőt választani a lift helyett, elalvás előtt olvasni számítógép helyett, kiállva magunkért ragaszkodni hozzá, hogy a szemetet, azt más vigye ki), amik meggyökeresedve segítenek majd, hogy komfortosabban érezhessük magunkat a testünkben vagy a mindennapjainkban. A kéretlen vagy nagyon is tudatos, eleinte jelentéktelennek tűnő engedmények vagy erőfeszítések apánként észrevétlen, de hosszú távon összeadódva óriási változásokat eredményeznek, amikre sokszor csak hosszú idő után, nagyobb távlatból döbbenünk rá (tavasszal újra mérlegre állva, a tükörbe nem rutinból pillantva, hanem valóban megszemlélve azt, amit ott látunk, vagy elcsodálkozva azon, hogy a filmjelenet, amin régen mindig sírnunk kellett, nincs ránk többé hatással).
Egy-egy ilyen felismerés után, különösen, ha azt gondoljuk, hogy az új változás nincs előnyünkre, hajlamosak vagyunk tehetetlennek gondolni magunkat, s lemondóan legyinteni: úgysem tudjuk átszínezni az életünket, kifényesíteni a sötétet vagy kicsit árnyalni, ami vakítóan üres. Ám, ha nem azonnali, radikális alakításban gondolkodunk, hanem apró lépésekkel indulunk el visszafelé vagy előre - attól függően, merre látjuk a célunkat -, ha úgy indulunk el, ahogyan a kisgyermek kapaszkodik el az asztaltól a székig, széktől a kiságyig, kiságytól a szekrényig, akkor egész szobányi, lakásnyi, utcányi, városnyi, kontinensnyi távolságokat tehetünk meg, világosból a sötétbe, sötétből a világosba, és ez egyszerre rémisztő és felszabadító perspektíva, attól függően, hogy melyik irányt választjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése