A bársonynak puha, némely ásványnak érdes, a szappannak zsíros tapintata van.

Ismertem egy kisfiút, aki a napi sétái során - ha épp nem akadt semmi, amit feltétlenül kézbe kellett vennie, ha nem volt nála se szép formájú, sima kavics, se érdekesen szétágazó bot, se párját ritkítóan hosszú fűszálat nem talált - egészen közel ment a házakhoz, rátapasztotta a tenyerét a falra, és a kezét maga mellett húzva végigsimította az összes házat és kerítést, ami mellett elhaladt. A mamája engedte ezt neki, bár a tenyér, amivel a kisfiú a falakkal beszélgetett, sokszor fekete lett, mire hazaértek, de a mamák tudják, milyen különös gyönyörűséget lelnek a kisgyerekek abban, ha megérinthetik a világot. A gyerekeim egyik kedvenc játéka az volt kicsi korukban, amikor egy zsákba mindenféle tárgyakat gyűjtöttem össze, és nekik "vakon", csak a kezükkel a zsákba nyúlva kellett kitalálniuk, mi az, amit megfogtak.
Vannak, akik felnőttként se növik ki a képességet, hogy érintéssel kommunikáljanak. Akik megsimítják a tenger hullámait, ha találkoznak, akik örömmel eregetnek homokot egyik tenyerükből a másikba, kirándulás közben felveszik a földről a makkot csak azért, hogy séta közben fogdoshassák. Amikor szobrász barátunk megismerkedett a kicsi lányunkkal, aki persze rögtön az ölébe kéredzkedett, azt láttam, hogy a szobrász érzékeny ujjaival alaposan végigtapintotta, végiggyúrta az aprócska, dundi lábakat, mert nála ez a megismerés része. Nemrég pedig egy vakvezető kutyákat kiképző alapítvány rendezvényén voltam, aminek a vége felé elvittük a felelősségteljes kutyusokat egy kis lazulásra egy közeli kutyasétáltató helyre, ahol már összegyűlt négy vagy öt különféle fajtájú munkanélküli hobbieb, köztük egy kis barackszínű uszkárlány. - Akarod megnézni az uszkárt? - kérdezte az alapítvány egyik trénere a társaságunkban lévő vak lányt, aki lelkesen rávágta: - Jaj, igen, még sose láttam olyat! - Azzal lehajolt az uszkárhoz, és a két kezével alaposan végigtapogatta a füle hegyétől a farka végéig.
Manapság sajnos a tapogatás ösztönét erős tilalmak korlátozzák - nem simogathatjuk meg csak úgy beszélgetőtársunk ruháját, bármennyire vonzó is hűvös selyem anyaga, nem érinthetjük meg a múzeumokban kiállított szobrokat sem, de még a zöldséges is ránk szól, hogy ne tapogassuk össze a gyümölcsöt, majd ő szed nekünk. Ráadásul egyre inkább körül vagyunk véve olyan anyagokból készült tárgyakkal, amelyek a felületükkel semmit nem üzennek a tapintás érzékének - legalábbis kevesen simogatják mondjuk a fagyasztós műanyag dobozaikat vagy a teflonserpenyőiket, míg ha eljutunk egy skanzenba, szívesen megérintenénk a régiek agyagkorsóit és fából faragott kanalait. Pedig a tapintás, a finom érintések képessége üdvös tulajdonság, ezt hordozzák a tapintat, tapintatos szavaink is: olyan emberre mondjuk, akinek van rá képessége, hogy a mozdulataival, viselkedésével vagy a szavaival finoman érintsen meg másokat.
Aki fonallal dolgozik, az jól ismeri a taktilis örömet, amit a különböző anyagok érintése adhat: egészen máshogy élvezetes megérinteni egy vastag gyapjúszálat, mint egy vékonyabbat, selyemmel kevertet, más a pamut tratózkodó és a bambusz szolgálatkész puhasága. Most éppen a Barka sokarcú Ladikjával ismerkedem, ami egészen bámulatos keverék: egyszerre selymes és puha, ugyanakkor önmagában kicsit merev, mint a spárga, de használat közben mégis jól alakítható. A benne lévő len miatt már horgolás közben is puhul, változik a szerkezete, blokkolás után pedig az esése is megváltozik. Egyszóval: már az első találkozáskor nagyszerűen elbeszélgettünk egymással.