Készen állok az indulásra, még úgy is, hogy tudom, félek az élettől, és önmagamtól még inkább*

A mai tizenévesek, mondják, folyton a számítógép előtt ülnek, amikor meg nem, akkor az okostelefonjaikat nyomkodják, szociális életüket a fészbukon élik, keveset mozognak, bezzeg a figyelmük ide-oda ugrál, nem lehet őket lekötni, az iskolában nem motiváltak, helyüket a buszon nem adják át, apjukat-anyjukat nem tisztelik, ahogyan egymást sem, virágzik köztük az online szívatás, nem olvasnak könyveket, szegény Jókai csak porfogó a polcon, borzalmas zenéket hallgatnak, nem járnak kirándulni a márciusi erdőbe, hogy áhítattal figyeljék a kis mókusok játékos ugrabugrálását a hajlékony tavaszi ágakon.
A mai tizenévesek, mondom én, bámulatos rugalmassággal integrálják a digitális világ eszközeit a hétköznapjaikba, és ha van rá módjuk, és főleg, ha van olyan referenciaszemély a közelükben, aki értelmes célt tud mutatni nekik, akkor kifejezetten építő, okos dolgokra használják ezeket (és, igen, ha nem találnak ilyet, akkor bugyuta, meddő tevékenységekbe is ölhetik az energiáikat); a szociális kapcsolataik életkorban és földrajzi elhelyezkedésben is jóval szórtabbak, mint a szüleik egy-két háztömbös gyerekkori barátságai (és, igen, ezért több veszélyt is rejtegetnek); sokan közülük nehezen találják meg a nekik való mozgásformát azokban az egyesületekben, intézményekben, amelyek főleg a versenysport utánpótlásra összpontosítanak és nem a mozgás közös örömére, de a legtöbben kilométereket képesek gyalogolni egy-egy jó hangulatú osztálykiránduláson, vagy órákig ugrálni nyáron a Balatonban a haverokkal (igen, jó volna, ha létezne még úgynevezett tömegsport, ahol nem csak a tehetségesek, hanem bárki örömmel sportolhatna, de nálunk csak stadionokra van pénz); azért a kevés tanárért, akik képesek őket a saját nyelvükön, jó eszközökkel megszólítani, rajonganak (és igen, akik meg nem, akik avíttas közmondásokkal megtámogatott átlátszóan didaktikus közhelyekben fogalmaznak, annak tojnak a fejére és a tantárgyára); szerencsére kellő mértékű dac van bennük az idős hölgyek és urak azon csoportja iránt, akik méltatlankodó agresszióval hazudtolják meg a buszon a saját elesettségüket és rászorultságukat az ülőhelyekre, de kifejezetten gyengéd figyelemmel képesek átvezetni egy gyengénlátó, fehér botos embert az úttesten, ha látják, hogy a járda szélén toporogva nem mer elindulni; kétségtelenül sok hülyeségbe beleviszik egymást (és ezen a téren is jóval inkább ki vannak téve a rosszra csábító hatásoknak az elődeiknél a névtelen gyalázkodásoknak teret adó és a következményeket meg az egyéni felelősséget káros módon elleplező közösségi médiumok világában), de ha már cyberbullying, akkor idézzük fel egy percre Nemecseket vagy A Legyek Urát,  és lássuk be, hogy a baj mindig ott üti fel a fejét, ahol nincs a közelben segítőkész, megértő és megbízható felnőtt, akit be tudnak vonni a problémáikba; amikor a könyvekkel macerálnánk őket, akkor nézzünk előbb körül: vajon hány felnőtt kezében látnak könyvet a metrón, és hányéban telefont (és vajon hány magyartanár van, aki néhány rövid, gondosan válogatott Jókai-szemelvény mellett a kortárs young adult fiction szekcióból is, azt jól ismerve válogat kötelező olvasmányokat); a borzalmas zenékre panaszkodók jó része örömmel illegette magát anno a Kacsatáncra, vagy ha korábbra akarunk visszanyúlni, akkor párás szemmel énekelte borgőzös családi névnapokon az Akácos út című örökzöldet; és végül: mókusfigyelés terén talán tényleg vannak lemaradásaik, de hogy a szabadba vágyakozással annak ellenére sincsen baj, hogy erdőért sokaknak már elég messzire kell utazni, azt kellően bizonyítja az az invázió, amelynek során a kamaszok ilyenkor tavasszal suli után ellepik városi(as) környezetük sokszor csak mutatóba megmaradt zöld - vagy szürke - területeinek legtöbbjét, a parkokat, játszótereket, hidakat, folyó- és rakpartokat.
Ehhez pedig a tavaszi szelek idején nem árt egy jó meleg, de az egyre gyakrabban lekerülő nagykabát miatt esztétikai minőségében is kifogástalan kardigán vagy kiskabát.

Ravelry

* A címet Kira Poutanen felzaklató könyvéből kölcsönöztem, amit minden gyakorló szülőnek (de különösen kamaszlányokat nevelőknek) kötelezővé tennék: A csodálatos tenger.

8 megjegyzés:

  1. Köszi, hogy elmagyaráztad nekem a gyereke(i)met. Majd ezekre a gondolatokra gondolok és kisimultabban állok hozzájuk :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na igen, általánosságban okoskodni nekem is könnyebb, mint a gyakorlatban higgadtnak maradni a széthagyott zoknik, megíratlan matekleckék és fogak között szűrt félszavas válaszok között... ;-)

      Törlés
    2. Hétvégén szülinapom volt és a középsőm, aki a legtöbbször akaszt ki, nagyon meglepett. Bement a kézimunka boltba, közölte, hogy az ő anyukája patchwork-özik és szeretne neki ajándékot venni. Segítettek neki és meglepett egy szép anyaggal, amit kicsit pironkodva adott át, hogy nem tudja, ilyet szoktam-e használni, de ő ezt vette nekem.... Teljesen elájultam, meghatódtam, és most elteszem ezt az élményt, hogy erre gondoljak, amikor a széthagyott zoknik között a fogak között szűrt félszavas válaszok ideje is eljön újra :-)

      Törlés
    3. Megható történet, köszönöm! Isten éltessen, Kriza, és legyen nagyon sok örömed bennük! :-)

      Törlés
  2. Mennyire szeretnem ezt most atkuldeni egyik gyerekem osztalyfonokenek!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na igen, nagy kincs a pedagógus, aki jól elboldogul ezzel a korosztállyal.

      Törlés
  3. Mennyire jó írás ez (is!) Eszter! És a kardigán, az is olyan klassz, pont ilyen kell márciusban, ami egyrészt vastag és jól melegít, másrészt viszont nagyon vidám és életigenlő színű, ami átsegít a nehéz heteken, míg tényleg kitör a tavasz meg a friss zöld levelek innen-onnan.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Réges-régi beszerzés volt ez a fonal valami (ex)-barkás akcióból, és a színe tetszett meg annak idején. :-)

      Törlés